[drótposta]
„Felnőtt ember vagyok, férfias hajlamokkal, készen az önvédelemre, de aztán jön egy pillanat, amikor az önszeretet és a fölény egész rendszere csődöt mond.”
William Sidney Porter (O. Henry), amerikai író, Ohio Penitentiary, 1898-1901
Jelige: „Drótposta”
(Váltó-sáv Alapítvány, Budapest)
Bevezető TC "Bevezető" \f C \l "2"
Ez az antológia válogatás börtönben raboskodó férfiak és nők műveiből: novellákból, versekből, karcolatokból, emlékekből.
A börtönben ülő emberről ambivalens kép él azokban, akik nem találkoztak még személyesen fogvatartottal: vagy ártatlanul elítélt széplélek ő, mint John Coffee a Halálsoron című filmben, vagy afféle vérengző fenevad, mint Johnny-23 a Fegyencjáratban. Nyilván van példa mindkét szélsőségre, mint ahogy bármely szakma, nemzet, emberfajta képviselőiről is szélsőségesek a sztereotipiáink.
Börtönviseltnek lenni azonban nem csak egy attitűd. Börtönviseltnek lenni stigma. Meglehet, izgalmas figura Jean Valjean, ha a Nyomorultakban olvasunk róla, a való életben azonban, ha találkoznánk vele, ösztönösen hátrálnánk két lépést. Ott bujkálna bennünk a félelem.
Persze, ez a távolságtartás sokszor jogos: sokan vannak, akik a börtön után újra bűnözni kezdenek. Azonban mégiscsak ott van az a több száz férfi és nő, aki el akarja felejteni azt, amit nem lehet, és tisztességesen szeretne élni.
Börtönbe bekerülni pokoli – ám börtönből kikerülni majdnem akkora trauma. A börtönviselt ember sokáig „börtönszagot” áraszt magából: így aztán munkát, szállást sokkal, aránytalanabbul nehezen talál, mint az, aki tiszta maradt. Még ha meg is van benne a javulás szándéka, a társadalom elutasítja. Ez vezet sokszor kényszerpályára.
Alapítványunk, a Váltó-sáv a visszailleszkedés folyamatában kíván segíteni. Elsősorban természetesen a fogvatartottaknak(majd szabadultaknak): megpróbáljuk felkészíteni őket a kinti életre. Azonban mivel a sikeres kommunikációhoz ketten kellenek, ez az Antológia most a kint lévőknek, a civileknek szól: hadd ismerjék meg ők is a változni szándékozó elítéltek írásait.
Persze, ne várjon az olvasó kapásból remekműveket: a fogvatartottak között azért ritka a Dosztojevszkij, Déry, O. Henry, Kazinczy. A színvonal nyilvánvalóan hullámzó – de hát melyik antológiáé nem az? Azt, hogy melyik alkotás jó, és melyik nem az, döntse el a kedves Olvasó. Az összeállítás azonban mindenképpen figyelemre méltó, és talán bepillantást enged egy zárt és különös világ valójában nem is annyira különös, de mindenképpen izgalmas lakóinak gondolataiba.
A műveken keveset javítottunk, csak azt végeztük el, ami egy lektornak, olvasó- és tördelőszerkesztőnek a feladata: begépeltük a szövegeket, és javítottunk egy-két helyesírási vagy apróbb stiláris hibát.
Váltó-sáv Alapítvány
Budapest, 2011.
A kiadvány a Nyílt Társadalom Intézet Alapítvány támogatásával készül.
Az alkotásokat válogatta: Csáki Anikó és Mészáros Mercedes
Szerkesztette-összeállította: Aradi Bence
[gyerekkor] TC "[gyerekkor]" \f C \l "1"
„Hát itt vagyok, szárnyalok az azúr égbolton. Álmodom, vagy ébren vagyok?”
Nurmuhemmet Yasin, ujgur író, urumqui 1.sz. börtön, 2005- ?
Jelige: „Rossz jel”
(Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet, férfi)
Rossz jel TC "Rossz jel" \f C \l "2"
Egy fiúcska játszik a városban,
Házak közt szűk utcácskában.
Csúzlikövek tömik ki minden zsebét.
Botorkálva járja az úttest macskakövét.
Borús az ég alja, és talán már esik:
Nem nagyon érdekli, mert unatkozik.
Egy pocsolya szélénél megáll, hogy mélázzon,
Bambulva zsebbe nyúl, hogy köveket dobáljon.
Dobná is az elsőt, de észrevesz egy árnyat,
Ez a figura mintha ő lenne, csak nyúlánkabb.
Haj sincsen, és a ruhája is furcsa,
Kezét valami vas tartja szorosan, gúzsba.
Ki lehet? Nem érti, hiszen a víz tükrözi a házat:
Tükörképe helyett ki ez a búskomor ábrázat?
Megdöbben a tényen, hogy talán ő lehet.
De miért kopasz és mi ez az öltözet?
Jelige: „Bújócska”
(Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézete, Tököl, férfi)
Bújócska TC "Bújócska" \f C \l "2"
– Na, most hova bújjunk?
– Nem ártana hamar eldönteni, mindjárt végez a számolással!
– Gyertek erre! Bemegyünk a 19-es pincéjébe, ott sose talál meg.
– Ugye, nem az óvóhelyre akarsz menni? Azt beszéltük meg, hogy azokba nem bújhatunk!
Megint veszíteni akarsz? Néha nem árt egy kis csalás. –
Így szaladtunk négyen a 19-es lakóépülethez. Évek óta játsszuk már ezt a játékot, az egész lakónegyed a parkokkal, garázsokkal a mi színterünk.
Vagy harmincan rohangáltunk gyerekek, hat és kilenc éves kor között szinte mindenki. Aki nem tartott velünk, azt hamar kiközösítettük bandánkból. Mi voltunk az új Pál utcai fiúk!
Sötét volt a pince, villanyt már csak azért sem oltottunk, nehogy így rájöjjön a hunyó, hogy ide rejtőztünk.
Hosszú, keskeny folyosója volt, nagy vasajtókkal kétoldalt, és eggyel szemben. Az volt az óvóhely bejárata. Még a ruszkik építették bombatámadás esetére, minden lakóház pincéjében van egy. De csak a 19-esét hagyták, felejtették nyitva. A szüleink megtiltották, hogy egyszer is bemenjünk, szerintük nagyon veszélyes. Persze mi nem találtuk annak, sőt! Játékot láttunk mindenben, boldog, neveletlen gyerekek voltunk. Legalábbis egymás közt. De ezt mindenki tudta.
Ott ültünk az utolsó ajtó előtt a hideg betonon, a mohás, penészes falakat belepte a pókháló, kaszáspókok csüngtek mozdulatlanul a sarkokban, a repedésekben, résekben százlábúak járták ritmikus, hullámzó táncukat. És mi csak vártunk. Unalmas volt nagyon. Kovács folyamatosan a karóráját leste, neki volt egyedül, ő gazdag fiú, még számítógépe is van. Lacika szótlanul gubbasztott mellettem, és a kioldozott cipőfűzőjét nézegette.
Egyedül csak Ferkó volt feszült, folyamatosan a körmét rágta, arca kipirosodott, még a félhomályban is látszódott, szeme kikerekedett, és mindig ránk sandított. Biztos így vett erőt magán, látta, mi nyugodtak vagyunk. Ő volt a legkisebb köztünk, mindig ő volt tréfálkozásaink tárgya, de akkor sem hagyott ott minket. Szerettem a kis bolondot, ha lett volna öcsém, olyat akartam volna, mint ő.
– Meddig maradunk még? – fakadt ki Ferkó.
– Ameddig csak kell.
– Lehet, már vége van a játéknak.
– Akkor is várunk még. Mi van, talán félsz?
– Kicsit – mondta félénken.
– Ne félj, itt vagyunk. Még várunk egy fél órát, és kijövünk.
Ez egy kicsit megnyugtatta. Hangtalanul teltek a percek. Mi van, ha tényleg vége a játéknak, ha már mind mást csinálnak, csak mi maradtunk itt?
Egy félig elfojtott ásítás közben Lacika felénk fordult.
– Van egy ötletem – kezdte. – Bátorságpróba…. – arcán hideg mosoly jelent meg, fogai megvillantak a félhomályban.
– Az a lényege, hogy valakit bezárunk az óvóhelyre, és öt percig ott kell maradnia. Egyedül! – emelte ki ezt az utolsó szót.
– Kezdjük talán veled, Ferkó! – fordult felé.
– Ááá, én nem akarok, félek egyedül… a sötétben.
– Mi van? Olyan kis beszari vagy? Anyuka kedvence. Nem tartozol közénk, ha nem mész be. De hát te tudod – ezzel a mondattál már vissza is fordult és leült, térdét felhúzta és fütyörészni kezdett.
A szavaival érzékeny pontra tapintott. Íratlan becsületkódexünk nem engedte a gyávaságot, megsértése súlyos következményekkel járhat, amit mind tudtunk. Mindenki Ferkót leste, ő pedig segélykérően mindet. De hát nem volt más választása, megadóan bólintott, hogy benne van.
– De tényleg csak öt perc legyen!
– Annyi lesz, és nézzük az órát is.
– Hát… jól van.
Csikorogva nyílt a nagy vasajtó, mögötte a kifürkészhetetlen feketeség. Ferkó egy pillanatig habozott, majd belépett. A zár már kattant is.
– Megint bevette – vigyorgott Lacika.
– Megint.
Vánszorogtak a mutatók az órán, tették a dolgukat szakadatlanul, megállíthatatlanul. Három perc. Semmi nesz.
– Egészen jól bírja.
– Kihez képest?
– Várjuk ki a végét – szólt Laci az ilyenkor elmaradhatatlan vigyorával.
Már hét percen is túlhaladt Ferkó, mikor hallottuk, hogy üti az ajtót és kiabál.
– Engedjetek ki! Engedjetek ki!
Nem válaszoltunk, de ki sem nyitottuk, ez is hozzátartozott a tréfához.
Egyre keservesebben döngette a vasajtót, a hangja félelmetesen torznak, ijesztőnek tűnt.
– Azonnal engedjetek ki! Ez már nem vicc, van itt valami!
Lacika halkan súgta Kovácsnak:
– Már megint kitalál valamit, csak hogy hagyjuk abba.
– Várjunk még egy kicsit vele.
A dörömbölés kis idő után abbamaradt, kiáltásai is egyre erőtlenebbek, halkabbak lettek, végül ezt is feladta. Fülünket az ajtónak szegezve hallgatóztunk. Halk sírdogálás szűrődött kifelé, épp hogy csak hallani lehetett, majd hirtelen megszűnt.
– Most már ki kéne nyitni – mondtam. Bólintva adtak igazat nekem, csillogó tekintetükben mintha félelmet fedeztem volna fel. Bennem is ez az érzés volt.
Lacika lépett oda és nyitotta ki. A nagy sötétben nem láttunk hirtelen semmit, de készültünk, hátha kiugrik. De nem jött senki.
Ahogy másodpercek alatt hozzászokott szemünk a feketeséghez, megpillantottuk Ferkót. Ott feküdt élettelenül a földön, nem mozdult, nem szólt semmit. Nagy szemei a plafonra meredtek, hangja kiáltásra nyílt, de többet abból hang már nem jött ki.
[anya] TC "[anya]" \f C \l "1"
„Semmi sem egyszerűbb, mint elítélni a gonosztevőt, és semmi sem nehezebb, mint megérteni őt.”
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, orosz író, Péter-Pál Erőd - Omszk, 1849-1854
Jelige: „Verseim”
(Tiszalöki Országos Büntetés-végrehajtási Intézet, férfi)
ANYA TC "ANYA" \f C \l "2"
ANYA, SOHA NEM ÉRTETTÉL MEG,
EZ EGYETLEN VÉTKED, ÉDES.
APÁIMAT TUDTAD SZERETNI,
DE NEKEM NEM SIKERÜLT
KEDVEDRE TENNI, SZÍVED
IGAZ MÉLYE, ÖRÖKE LENNI.
SZÉP RUHÁK, DRÁGA JÁTÉKOK,
DE NEM VOLTÁL ARNYÉKOM.
ANYA, SOHA NEM ÉRTETTÉL MEG,
EZ EGYETLEN VÉTKED, ÉDES.
HULLÓ CSILLAG VOLTAM NÉKED,
KÍVÁNTÁL, S AMIKOR A PORBA ÉRTEM,
ELFELEDTED, MILYEN A FÉNYEM.
KÍNZÓ HARCOM VISELI ARCOM;
MELY A TE ARCOD, TUDHATOD…
LEHET-E GYŰLÖLNI GYERMEKET,
KIT ANYJA TISZTA SZÍVBŐL SZERET?
ELŰZNI, KI MAGÁNYBAN IS REMETE,
S HA FÉNYEM SÖTÉT IS, A MAGVAD ÉN VAGYOK.
MIÉRT SZÜLTÉL, VILÁGBA MÉRT KÜLDTÉL,
TÖVIST UTAMRA MÉRT FŰZTÉL?!
RÓZSA-AKARATÚ SZÍVED
HERVADÁSA VAGYOK ÉN.
SZERETETED JÖTTÖMKOR ELVETÉLT.
ANYA, SOHA NEM ÉRTETTÉL MEG,
EZ EGYETLEN VÉTKED, ÉDES!
ARCOD REZZENÉSTELEN FAGYTÜKÖR,
MELYEN A NAP SEM TÖR ÍM ÁT:
SOSEM TUDOM MEG SZÍVED IGAZÁT.
FIADAT HAGYTAD LÉLEKSZAKADVA,
ANYATEJ HELYETT CSAK EGY CSECSET KAPTAM.
CSAKIS ADNI VAGYOK HIVATOTT,
ANYA UTÁNI VÁGYAM KÓBOR,
HALOTT.
ANYA, SOHA NEM ÉRTETTÉL MEG,
ELFOGADOM DÖNTÉSED.
TE SZERETETED, LELKEDET
PÉNZRE, FÉRJRE CSERÉLTED,
TE VÉTKEDBEN – ÉN VÉTKEM,
ÉN AKKOR IS SZERETLEK,
HISZ LÉLEGZETED, LÉLEGZETEM
ÉDES.
APÁM TC "APÁM" \f C \l "2"
APÁM, TE HITVÁNY, HALOVÁNY
ÁLMAIM KISÉRTETE, MOSTOHÁM.
HOL VOLTÁL, MIKOR ÁGASKODTAM
NYAKAD UTÁN, NAP-NAP UTÁN,
S CSAK NÉZTEM BUTÁN,
MIÉRT NINCS APUKÁM.
ÉRZÉSEIDET ALKOHOL GŐZE ÖLTE MEG,
S FÉLKEGYELMŰ ÉRZELMŰ LETT GYERMEKED.
GYŰLÖLET VAN BENNEM, TE KÖPÜLTED,
DE SZÍVEM SZERET; EZ MINDENEM.
BŰNÖM CSAK EZ, NEM ÉRDEMLED.
MÉGIS, KÉRLEK, ISMERJ MEG ENGEM
TÁN MEGTÁNTORODIK SZÍVED,
S A VÉR KEGYELMET NYER.
ÉN ÚJRA MEGSZÜLETEK,
ÉS ÍGÉREM, JÓ FIAD LESZEK.
KI VAGYOK ÉN? TC "KI VAGYOK ÉN?" \f C \l "2"
KI VAGYOK ÉN?
KÉRDEZTEM A HOLDAT,
DE CSAK HALLGATOTT.
A NAP FELÉ FORDULTAM,
DE Ő CSAK TŰZÖTT, VAKÍTOTT.
ÖRÖK KÍSÉRTÉS: EZ VAGY AZ,
CSAK CSEND ÉS EGY PILLANAT.
KI VAGYOK ÉN?
KÉRDEZTEM A SZÜLEIMET.
APÁM A KÖDBEN HALLGATOTT,
ANYU AZT MONDTA: FIAM.
HIDEG VOLT E HANG, MIÉRT?
MA SEM TUDOM, VAGY EZ VAGY AZ,
CSAK CSEND ÉS EGY PILLANAT.
KI VAGYOK ÉN?
KÉRDEZTEM: KI ÉL S MOZOG?
SOKFÉLE VÁLASZT KAPTAM,
SOKK AGYAMBAN, ZŰRZAVAR
KOBAKBAN, EGY CÍMKE, SZÁZ,
KÉPZELET, ILLÚZIÓ CSUPÁN?
MIT ELNYEL A CSEND S EGY PILLANAT?
KI VAGYOK ÉN?
MONDJÁK, A ROSSZ FOGALMA
HÁNYÁS, UNDOR, SZEMMELVERÉS.
– NE HIDD, TE JÓ VAGY, SZÓL LEGBELÜL! –
ŐRANGYALOM, ÖNMAGZATOM, KI Ő?
A CSEND FELEL A PILLANATBAN.
KI VAGYOK ÉN?
SZÓLJ, SZÍV, FELELJ, LÉLEK!
KÖNNY GÖRDÜL ARCOMON, A SZÍV SZAVA,
LÁNG PEREL HÚSOMMAL, A HAMVADÓ LÉLEK VÁLASZA.
HÁT CSAK ENNYIT MONDTOK, TEST BOLONDJAI.
A BŰNTUDAT ÉS FÁJDALOM DOBOL FÜLEMBE,
KÖNYÖRGÖM, CSEND, FELELJ E PILLANATBAN!
KI VAGYOK ÉN?
HOL EZ, HOL AZ,
EGY CSONTRA ÉPÜLT HÚSKUPAC,
ZENÉSZ, BOHÓC, TUDÓS, MONDD,
MI DOLGOM, MIM A SORSOM,
KI DÖNTHET, KI ÍTÉL, KI MONDJA MEG?
CSAK A CSEND, S A PILLANAT.
KI VAGYOK ÉN?
MATÉRIA, SZELLEM, ENERGIA,
EMBERBE BÚJT HAZUG JELLEM,
BUDDHA, ISTEN ARCA,
MIT ELFEDETT SÖTÉT VÁGYAK HALMA,
FÉNYBŐL SZŐTT CSIPKE, SZENVEDÉS,
CSAK A CSEND, ÉS PILLANAT HATALMA?
KI VAGYOK ÉN?
KÉRDEM ÖNMAGAM,
S A VÁLASZT CSEND SZÜLI.
ÉN, ÉN VAGYOK, S TE IS ÉN VAGY,
Ő IS ÉN, EGY A KEZDET, EGY A VÉG:
SZÜLETÜNK ÉS MEGHALUNK,
CSAK A PILLANAT VAN, S CSENDBEN TÁVOZUNK.
KI VAGYOK ÉN?
EMLÉKEK SOKASÁGA,
VÉLEMÉNYEK TÖRMELÉKE,
EGY GONDOLAT, EGY ÉSZLELÉS,
S HA MINDEZ NINCSEN:
KI VAGYOK ÉN?
CSAK A CSEND, ÉS AZ ÖRÖKKÉVALÓ,
MELY MAGA A VÉGTELEN PILLANAT.
Jelige: „Befogadjuk őket?”
(Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet, férfi)
Sosem volt emlékeim TC "Sosem volt emlékeim" \f C \l "2"
Iszonyatos fájdalomra ébredt, és bár ne tette volna. Sajgott az egész teste, és képtelen volt akárcsak megmozdítani is a végtagjait. Fémes ízt érzett a szájában, tudta jól, vér. Dagadt nyelve a szájüregében kutatott, mint valami vaksi giliszta. Vért szivárgó sebek mindenhol, törött fogai karcoltak, amint keresgélt. Próbálta kinyitni a szemét. Minden kétségbeesett kísérlettel egyre reményvesztettebbnek érezte magát. Pánik fogta el, úgy érezte, nem kap levegőt.
Ordítani szeretett volna, de nyöszörögni sem maradt ereje. Szaporán vert a szíve, mint egy sarokba szorított patkányé, de az új helyzete még egy rágcsáló féregénél is hitványabb volt. Ahogy eszmélése egyre fordult a tudatos ébrenlétbe, úgy uralkodott el rajta a gyilkos düh. A testében szétáradó adrenalin tüzes vasként ösztökélte érzékszerveit. Élt, és ez mindennél fontosabb volt. Sem fájdalom, sem az összetört meztelen testét mardosó hideg nem érdekelte.
Bal kezének ujjai megmozdultak, engedelmeskedtek végre. Bele-bele borzongott az élettelen testek érintésébe. Édeskés szagú rózsaszín torzók. Kövér kévéket aratott a halál.
Felpüffedt arcában sós könnycseppekkel kevert vérpatak vájt barázdákat, melyek egészen a szemgödréig értek, ahol kocsonyás tócsát alkottak. Hosszúnak tűnő percekig tartott, mire sikerült kiszabadítania annyira a bal karját, hogy valamelyest megtörölhesse a szemét. Akárha tűkkel szurkálták volna, minden mozdulat a kínok kínját jelentette, de legalább már látott. Eleinte homályosan, majd egyre tisztábban.
Aztán megint fátyolba borult minden. Újra elöntötték a könnyek. A látvány, ami elétárult, felidézte benne az elmúlt hetek borzalmait, azt a mérhetetlen szörnyűséget, amelyet az ember ép ésszel fel nem foghat.
---
– Van neve, négyezer-egyszáznegyvenhetes?
– Igenis, ezredes úr!
– Oszt mi volna az?
– Palácsik.
– Palácsik mi?
– Jenő.
– Hol lakott maga azelőtt?
– Budapesten, ezredes úr.
– Budapest, igen… Egyedül hozták?
– Feleségem, apám és anyám, meg öreganyám is velem voltak.
– Tud róluk valamit?
– Az asszonyról nem nagyon, édesapámmal egy szálláshelyen vagyok.
– No, hát az is valami.
Az ezredes elhallgatott. Csend telepedett az irodára, csupán a kandallóban pattogva égő fahasábok hangja hallatszott. Mennyivel melegebb volt itt, mint a szálláshelyeken. Ott is volt kályha, csak éppen az ablakokban volt híjas az üvegezés. Ruháikból tépkedett rongyokkal tömködték be, hogy ne fagyjanak meg.
Az ezredes irodája kényelmes volt mindenkor. Enyhe gyantaillatot árasztó rönkház, szépen lakkozva, otthonosan berendezve. A kandallópárkányon bronzóra, mívesen elkészítve. Felette fotográfiák a családról. Boldog időkben ez az ordas emberféreg szerető férj és családapa, alázatos fiú volt a képek tanúsága szerint.
– Mi a maga szakmája, Palácsik? – horkant fel az ezredes.
– Asztalos, ezredes úr.
– Az jó szakma. Oszt' milyen volt a kuncsafti kör? – közben komótosan kihúzta a nehéz, tölgyfa íróasztala fiókját s kristálypoharat vett elő belőle. Alsó polcáról aranylón tündöklő konyakot ragadott nyakon karcsú palackjában.
– Nékem panaszra okom nem volt a Jó Isten akaratából.
– Most van-e?
– A Mindenható Úristen szerint van minden ezen a világon. Bárminő panaszommal hozzá fordulhatok egyedül. Idelenn mindannyian csupán az Ő akaratának a végrehajtói vagyunk.
– Jól mondja, Palácsik. – mormogta elfúlón, miután legördült torkán az égető nedű. – Jól mondja.
Elégedetten ízlelgette az italt, látszott rajta, egy röpke pillanatra megfeledkezett a fojtogató valóságról. Mert ostoba ember hihette csak, hogy a lelkét örök béklyóba verő történések emlékéből valaha is szabadulhat. Sziszegve szívott be némi levegőt, sűrítendő a torkában lefolyt búfelejtő művét.
– Szokott hazagondolni, Palácsik?
– Nincs énnekem hazám többé, ezredes úr. Csak ez van itt, s már ez sem lesz soká.
– Hát, nekem sincs, Palácsik. Látja azokat a képeket a falon? – mutatott a kandalló fölötti fotók felé, kezében a konyakos pohárral. – A családom. Ennyi maradt belőlük. Ennyi, egy gyűszűnyi matériával sem több! Millió darab húsfoszlányban fekszenek valahol a romok alatt. A kurva életbe is!
Hallgatott. Mit is mondhatott volna erre? Farkas és bárány egyaránt áldozatává lett ennek az elátkozott kornak. Amaz is néma volt. Üveges tekintettel meredt maga elé, talán túlcsordulni készülő könnycsatornáival folytatott ádáz küzdelmet.
– A kurva életbe is, Palácsik! Maga szerint jól van ez így? – Szinte könyörgő volt a hangja.
– Nem hiszem, uram. Kétségeim sikoltoznak bennem, de ki vagyok én, hogy az Úr akaratát bíráljam?
– Konok ember maga, Palácsik, ha a hite még itt sem hagyta magát cserben. Mert higgye el nekem, ha létezik Mennyország, akkor ez itt maga a pokol, és bizony mondom, én vagyok Lucifer kénkőszagú démonjainak legrosszabbika. Mert nékem innen nincs utam, a szép világ rózsaízű csókjai ajkaimat többé nem érintik. Ezt, ezt a megkérgesedett húscafatot – verte öklével a mellkasát a szíve fölött – többé nem fedi be lágyan az álmaim hámszövete. Ezt értse meg, Palácsik!
– Értem, uram,
– Dehogy érti, oktalan állatja! – ugrott fel hirtelen, és artikulálatlan hangon üvöltözni kezdett. – Itt fognak maguk is megdögleni, mind egy szálig. Innen élve el nem megy senki, de addig is csak a szenvedés jut osztályrészükként, keserű könny lesz a kenyerük. Érted, te megátalkodott fajzat?
– Értem, ezredes úr, értem én.
– Helyes! – nyugodott meg az ezredes hangja, de még mindig felajzott dúvadként járkált fel-alá az irodában. – És értse meg azt is, ezt, EZT nem én akarom, hogy így legyen. Apámnak hű fia, és hazájának életét adó katonája vagyok.
– Tudom, uram, ahogy mindannyian.
– Nem én tehetek róla, hogy hazám a Sátán országává lett, s vele én a gaz patás alattvalója.
– Ne hagyja el az Urat, ezredes úr, mert Ő sem hagyja el magát!
– Bizony elhagyott engem az én Istenem. Odavetette az életemet vérrel kevert por és hamuban a romok alá. Nincs senki, akit szerethetnék, és engem sem szeret már senki.
– Velünk van a Mindenható, örömünkben és bánatunkban egyformán.
– Menjen ki, Palácsik!
---
Megpróbált hasra fordulni. Kihúzta a jobb karját is egy meztelen, félig fagyott holttest alól. Perifériás látását erőszakkal kapcsolta le agya értelmező központjáról, hogy ne bénítsa meg a több száz megcsonkított emberi test látványa. Csípőjét megemelve két kézzel tolta le magáról társai maradványait. Közben véres massza csöpögött a nyakába. Végül csak sikerült hasra fordulnia, és mászni kezdett a hullahegy széle felé. Az irdatlan gödör alsó harmadán lehetett. Úgy vonaglott, mint valami undorító féreg.
Ahogy haladt előre, körmével hasadt koponyák szélébe, kitört bordák csonkjába kapaszkodva, egyre jobban elborította meztelenségét a vér, bélsár és agyvelő elegyéből álló kocsonyás máz. Lefelé haladtában egyre beljebb hatolt orrába az onnan áradó bűz. Öklendezni kezdett. Nem volt mit kihánynia némi keserű epén kívül, amit habos nyál burkolt be. Tovább kúszott. Bal lába nehezen engedelmeskedett, vélhetően el volt törve. Minden emberfeletti erőfeszítése ellenére lassan haladt a szusszanások végén mindig Isten nevét hívta.
A gödör sáros alján vériszam folydogált, itt-ott tócsákba összeverődve, emberi maradványokból épült szigetekkel tarkítottan. Amidőn egy beékelődött torzót kísérelt meg elgördíteni az útjából, a sikamlós testeken megcsúszva fejjel előre érkezett a barnás-vörös iszapba. Egyszerre fuldoklott és kapálózott, közben a vériszam átcsapott szája szegletén kóstoltatván a bűzös matériát. Az iszappal elegyített vér által alkotott folyékony borzalomban nyüvek vergődtek.
Ismét okádnia kellett. Meg sem tudta törölni a szája szélét, mert nem volt egyetlen négyzetcentiméternyi tiszta felület sem a kezén. Inkább nem zárta össze a száját, mert úgy kevesebb esélye volt, hogy a penetráns lé ízét megérezze. Mire az aljára ért, olyan sokkos állapotba került, hogy már arra sem emlékezett, miért gondolta úgy, hogy arra van a menekülés útja.
---
– Na, jöjjön, négyezer-egyszáznegyvenhetes! – szólította az őr, mikor az ezredes úr irodájának ajtaján kilépett. – Haladjon! Megy vissza a barakkba. Már nagyon hiányzik az övéinek!
– Köszönöm, őrmester úr!
– Ne köszöngessen, négyezer-egyszáznegyvenhetes, csak haladjon!
– Igenis!
– Igenis, igaz-e? Most aztán alázatot tanulnak!
– Alázatot tanulunk minden nap az Úr által.
– A maga fajtája sosem volt alázatos, azért jutottak ide.
Nem érezte szükségét, hogy válaszoljon. Bármekkora szörnyeteg is volt az ezredes, aljasságban kisinas volt a csicskásaihoz képest. Minél alacsonyabb volt a katona rendfokozata, annál inkább kaffogott a foga a veszett kutyájának.
Az őrmester is csak egy ilyen habzó szájú fenevad volt. Szűkölő, koros lelke minden frusztrációját a barakkok lakóira zúdította, mintha ők tehetnének róla, hogy pislákoló értelme sosem lobbant lángra. Amint a szállás ajtaja nyílt, tenyérrel jól hátba vágta, hogy a földön fekvő társain keresztülbucskázva terült el a kiszálkásodott fapadlón. Az apja segítette fel.
– Mi történt, fiam?
– Csak a szokásos: az ezredes kiöntötte a lelkét. Üvöltözött is egy kicsit, de egészen emberi volt.
– A héten te voltál a negyedik. Közel lehet a vég, ha ily sűrűn gyónja meg a bűneit.
– Magam is így vélem. Kijelentette, hogy innen még ő sem megy el élve. Oda a családja, a hite is elhagyta. Egy kész időzített bomba.
– Az Úr kegyelme legyen rajtunk!
---
Felriadt álmából – hetek óta kísértik ezek a borzalmas álmok, amióta csak meglátta őket. Azt hitte, ha elrejtőzik emlékei elől a világ túlsó felén, azok többé nem találnak rá. Így is volt ez két évtizeden át. Már csak nagyon ritkán törtek rá szerettei kísértetei. Alig emlékezett az arcukra. Azóta se nézett még csak a fényképeikre sem, amelyeket hazatérvén a Pokolból pakolt össze lakásuk romjaiban. Egy fém cipősdobozba pakolta őket, és eljött. Hátrahagyott mindent, mert a feledést fogadta gyógyítójául. Olyan messze menekült otthonról, amennyire a Jó Isten engedhette ezen a planétán.
Sok hányattatás után új életet kezdett, lett felesége és gyermekei, jó állása. Oktatóként dolgozott a helyi egyetem antropológia tanszékén. Nagyobbik fia tíz éves, a kisebbek hat. Feleségét az egyetemi évek alatt ismerte meg. Hitéből régen kitért, most mégis az Örökkévalóhoz imádkozott, elég sok, átkozott év után.
Egyik reggel szóltak neki a tanszéken, hogy ki kéne mennie a reptérre, mert Európából érkeztek vendégek az egyetemre, és jól venné ki magát, ha egy európai fogadná őket. Hát igen, hiába élt húsz évet a szigeteken, még mindig európai bevándorló volt. Végtére is miért ne menne ki a kollégák elé? Egyszemélyes fogadóbizottságként, kis táblával az egyik, virágfüzérrel a másik kezében fogadta a jövevényeket.
Amikor meglátta a delegáció vezetőjét, sóbálvánnyá merevedett. Úgy érezte, azonnal elájul. A világ forogni kezdett vele, remegni kezdett. A fülében hallotta vére lüktetését, a világ eltávolodott tőle, mintha egy zárt szobából bentről hallotta volna a hangokat.
– Nem, nem, nem, az nem lehet! – gondolta. Nem lehet, hogy a Pokol, ím, utána jött. Két marokra fogta nyüszítő lelkét, és megrázta. – Nem fogsz cserbenhagyni! – szívta fogai közt. És hirtelen abbamaradt a dobolás, a hangok is egészen közelről, természetesen hangzottak. Újra ura volt önmagának, még egy halovány mosolyt is előcsalt az arcán. A vendégek megérkeztek, ott álltak előtte, ott állt előtte Riesch ezredes.
Mint a tudományos küldöttség vezetője, elsőként fogott vele kezet, és mutatkozott be. Rishkovsky, ez volt az új neve. Nem talált benne semmi furcsát, hiszen maga is elvetette születési nevét. A szállodáig vezető úton kellemesen elcsevegtek. Korábbi személyiségüknek nyomait sem fedezhette fel senki.
---
Odakinn szépen szállingózott a hó. Amikor a szél nem fújt, egészen elviselhető volt a klíma a szálláshelyeken. Az éjszakai parázsra új hasábokat raktak, elfogyasztották a reggelijüket, kenyeret és meleg teát. Egymáshoz közel húzódva beszélgettek. Nyílt az ajtó és egy őr lépett be.
– Maga ott! – mutatott rá a szakaszvezető.
– Igenis, szakaszvezető úr!
– Jöjjön velem! Hoz maguknak tüzelőt a fáskamrából.
A kamra az őrök szálláshelyének része volt. Amíg a fát aprította, rázárták az ajtót. Az őrök szálláshelyén folytatott beszélgetés átszűrődött hozzá. Öt-hat ember beszélgetett.
– Az ezredes megőrült, én mondom. Miatta fogunk megdögleni.
– Miért, eddig azt hitted, innen vezet út hazafelé?
– Családom van otthon, négy éve szolgálok.
– Nem te vagy az egyetlen. Törődj bele, ilyen időket élünk!
– Gyorsan kéne elintézni ezeket, oszt' elhúzni innen.
– Hát ez az! Az ezredes már régen dönthetett volna, van parancsa a tábor felszámolására, de ő nem dönt.
– A macája miatt.
– Macája?
– Ja, az egyik barakkban találta magának.
– A perverz állatja!
– Ráadásul férjes asszony. Az ura is itt van valahol.
– Hogy hívják?
– Tudja a rosseb! Én is csak hallottam, amikor az őrnagy és a főhadnagy beszélgettek erről. Állítólag több macája is van.
– Rohadt állat! A családja ott veszett a bombázásban, ez meg összefekszik a gyilkosaikkal.
– Mondom, megbolondult.
– Azt mondod, azért nem számoljuk fel a tábort, hogy ez a féreg kiélhesse buja vágyait?
– Hát, egészen úgy néz ki.
– Jelenteni kéne.
– És ugyan kinek? Mi vagyunk az utolsók.
– Az őrnagy talán tehetne valamit.
– Beszélek vele.
Egyszerre áldotta és vetette meg a nőt, aki, ha igazak az őrök szavai, megcsalta az övéit. Áldotta, mert nincs ember a halál torkában, aki ne ragaszkodna hitvány porhüvelyéhez, és az élethez, amit abban élhet. A mennyek országa ilyenkor oly’ távolinak tűnik. Átkozta, mert szenvedéseik okozóinak dobta a testét, meggyalázva ezzel kultúrájuk legszentebb értékeit, ösztönszintre degradálva egész népe morális értékrendjét. Keserűség költözött a szívébe.
---
Másnap korán ment a szállodába, ő vitte a külföldieket az egyetemre. Az elmúlt éjszaka ellenére kifogástalan házigazdaként viselkedett. Minden vendéghez volt pár kedves szava.
– Elnézést, uram! – szólította meg Rishkovsky. – A feleségem néhány nap múlva érkezik. A hivatalos időn túl szeretnék eltölteni néhány hetet a szigeteken. Megtenné, hogy kimegy elé a repülőtérre?
– Természetesen. – felelt röviden.
– Szóval megint van családja. – gondolta. Elképzelni nem tudta, hogyan maradhatott életben. Látta felrobbanni a barakkot, amelyben az ezredes irodája volt. Még eszméletén volt, amikor a gödör felé vonszolták. Azok azt hitték, hogy már halott, de ő nem volt az, és látta, amint a faház millió szilánkra robban. Akkora robbanás volt, hogy elnyomta a megállás nélkül ugató gépfegyverek hangját, a mészárlás hangjait.
---
– Maga Isten embere, Palácsik. Jólesik gyónnom, noha tudom, hogy bűnömre semmilyen Isten előtt nincs bocsánat.
– Nem vagyok felszentelt személy, ezredes úr, nincs jogom feloldozni senkit a bűnei alól.
– Tudom, fiam, tudom. Én hamarosan meghalok… és maguk is. Nincs lehetőségem megmenteni az itt lévő lelkeket, hisz a magamét sem tudom.
– Velünk ne törődjön az ezredes úr!
– Hagyd el, fiú! – egészen bensőséges hangon beszélt vele. – Egyetlen embert megmenthetek, és az te leszel. Az elmúlt hetekben meggyőződtem róla, hogy az Isten veled van. Megmentlek téged azért, hogy elvidd a hírt, hogy világgá kiáltsd, a Pokol immár itt van közöttünk. Meg kell tudnia minden élő embernek, hogy milyen borzalmak ólálkodnak hálószobáink felé. Maga lesz a hírvivő, a magáé lesz ezen borzalmak minden emléke, amíg világ a világ.
– Értem, uram.
Valójában nem tudta, érti-e, amit az ezredes mond. Nem volt benne biztos, hogy a férfi eszénél van. Hol tegezte, hol meg magázta. Egyértelműen a zavarodottság jele.
– A sors furcsa fintora, hogy éppen az enyéim törnek az életemre.
– Hogyan?
– Ne törődjön vele! Cseppet sem bánom. Legalább nem kell, hogy önkezemmel vessek véget ennek az élőhalott létnek. A Pokol teremtett, hát úgy is vesszek, mint egy pokolfajzat – nevetett. Torz, istentelen nevetéssel.
– Apám, búcsúzzunk! Mindjárt eljön értünk a halál.
– Honnan tudod, fiam?
– Az ezredes mondta.
– Sokszor mondta már.
– Tudja, hogy a tisztek ellene fenekednek. Erősen készül a halálra.
– Pontosan mit mondott?
– Hogy engem megment. Egyedül csak engem, azért, hogy hírvivője legyek a Pokol eljövetelének.
– Átkozott őrültje!
– Nem tudom, apám, ez az ember némelykor oly világosan látja jelen sorsunkat, és az eljövendő következményeket, mintha a próféta szólna belőle.
– Nagy baj ez nekünk!
– Ünnepeljünk, apám, vigadjunk az utolsó napokban! Örvendjünk egymásnak, örvendjünk az Úr eljövetelének.
Attól kezdve minden napon énekeltek, vigasságban voltak. Az őrök azt hitték, megőrültek. Eleinte rájuk rontottak és puskatusaikkal ütlegelték őket, törték és zúzták amúgy is meggyötört testüket, de végül felhagytak vele. Hiábavalóság volt. Mindannyian elragadtattak az Úr által. Lelkük kiszabadulóban volt halódó testükből. Dalaikban fejenként elszámoltak földi életük minden tettével, a jókkal és a gonoszakkal egyaránt. Felidézték szeretteiket, akik már megtértek, és azokat is, akik ide is követték őket, kikkel osztoznak a borzalmas végben. Végül irgalmat kértek gyilkosaikra. Nem hitte el, hogy ez a fohász őszinte lehet. Maga sem gondolta így. Szívében perlekedett az Úrral, miért kell neki áldást mondani gyilkosok üdvéért. Káromolta ezért az Istent. Keserű könnyeket hullatott. Könyörgött az örökkévalóhoz, hogy bocsássa őt el, amiért nem bír megbékélni az ő szívében. Pusztítsa el az ő lelkét is, mert annak sosem lészen nyugovása, sem a Mennyekben, sem a Pokolban.
---
Este megcsókolta a feleségét, és forrón magához ölelte. Az asszony nem tudta mire vélni ura viselkedését. Látta, hogy napok óta gondok gyötörték, de nem kérdezte. Ismerte már, ha eljön az ideje, magától megnyílik.
– Hajnalban felmegyek a kunyhóba. Nem jövök csak másodnapra.
– Készítsek élelmet?
– Nem lesz rá szükségem, kedvesem.
– Doser veled megy?
– Viszem őt is.
– Akkor az ő adagját összekészítem.
Doser a kutyája volt. Azért kapta a nevét, mert valóban olyan volt, akár egy dózer. Amikor otthon volt, nem tágított a gazdája mellől. Ahogy Hades sem, de ő macska volt, s mint ilyen, rendkívül öntörvényű. A területét nem hagyta el, és másnak sem hagyta, hogy megsértse. Azt sem lehetett tudni, gazdáit vajon hová sorolta, néha nagyon mogorva tudott lenni. Dosernek is oda-odakapott. A nagy mamlasz meg csak prüszkölt, mellső mancsával törölgette az orrát. Egyetlen gyengéd harapással is elroppanthatta volna a macska gerincét, de sosem tett volna ilyet, és ezt Hades is tudta, ezért engedett meg olykor többet a kelleténél. Most érezte, hogy valami szokatlan van készülőben, ezért ott tekergett gazdája lábainál. Lehajolt érte és felvette. Máskor, ha ilyet tett, az állat megmerevedett, és igyekezett eltolni magától az embert. Most ernyedten tűrte, ahogy magához ölelte. Nem vitte túlzásba, tudta, hogy az állat bizalmát nem játszhatja el. Doser ezzel szemben bármeddig eltűrte a simogatást. Felemelni aligha emelte volna, mert legalább negyven kilós volt. Viszont hanyatt fekve tűrte, ha dédelgették. Közben kéjesen horkantgatott.
---
Amikor bevezették az ezredeshez, tudta, hogy többé nem látja az apját. A tábor udvarán teherautók sorakoztak. Nem volt rajtuk semmiféle katonai jelzés, civil kocsik voltak. Az őrök barakkja felbolydult, mint a méhkas. Menekültek a patkányok.
– Menjen ki, őrmester! – parancsolta az ezredes beosztottjának.
Amikor kettesben maradtak, az ezredes elővette a konyakos üveget, és a férfi felé nyújtotta.
– Igyon! – mondta.
Amaz nem tiltakozott. Kellemesen égette a torkát a jó minőségű nedű. Az ezredes magába mélyedve járkált. Ezúttal elmaradt a szentbeszéd, elvégre mindent megbeszéltek korábban.
Egészen eltompította az ital. Semmit nem érzett, amikor a férfi leütötte. Nem volt eszméletén, amikor az a vadállat félholtra verte. Meg is lőtte a homlokán, de valahogy úgy csinálta, hogy a lövedék ne hatoljon az agyába. Durva, nyílt sebei annyira elcsúfították az arcát, hogy bárki azt hihette, a lövésbe belehalt.
Levetkőztették és a gödör felé vonszolták. Ekkor látta a robbanást. Aztán belökték a többi hulla közé. A hátára esett. Hiába dobálták rá halott társai maradványait, még látta, amikor az őrök levetik egyenruhájukat, és azokat fegyvereikkel együtt a gödör alján egy helyre dobják. Hát persze, már emlékezett, amikor napok múlva eszméletére ébredt, ezért mászott a véres massza felé. Fegyvert akart szerezni, puskákat, pisztolyokat és késeket. A késekkel fát vághatott-apríthatott és a lőszerek lőportartalmához is hozzáférhetett. A lőpor segítségével tüzet gyújthatott, hogy ne fagyjon meg az erdőben.
Megmenekült, ahogy ígérte az ezredes. Törött lábon, a felégetett táborban talált rongyokba burkolózva indult a legközelebbi falu felé. Harmadik napon haladt el az őrök teherautóinak roncsa mellett. Alighanem páncélosok lőtték ki őket.
Három hét múlva Budapesten volt. Néhány órát töltött lakásuk romjai közt kutatással, aztán elindult a nyugati határ felé, amerre a front haladt. Fél év elteltével hajóra szállt. Akkor látta utoljára Európát.
---
A gép délelőtt tizenegy után pár perccel szállt le. Ahogy egykor gyilkosának megígérte, kiment a felesége elé. A lelke kevésbé háborgott, miután másfél napot eltöltött a hegyekben, a kunyhóban. Frissen mosott és vasalt ingben, napszemüvegben, a tűző naptól jól védő széles karimájú kalapban pont úgy nézett ki, mint bármelyik helybeli. Az asszony megjelent az érkezési kijáratnál, és számára megállt az idő, megszűnt a világ. Ő volt az, egészen biztosan Ő. Megöregedett, ráncosabb lett, de Ő volt. A minden, az életet adó, kinek testéből fájdalmasan szakadt ki egykor. Az anyja volt. Mosolygott rá, amikor meglátta mint a nevét tartalmazó táblácska tartóját. Könnyek szöktek a szemébe, elszorult a torka. Képtelen volt megszólalni.
– Üdvözlöm, fiatalember, én vagyok Rishkovsky úr felesége. Örvendek! – nyújtotta felé a kezét. – Anela Rishkovsky vagyok.
Jobb kezével lassan anyja keze felé nyúlt, ballal a napszemüveget vette le könnybe lábadt szemeiről.
– Jenő vagyok. Palácsik Jenő.
---
Sohasem láttam a nagyanyámat. Azt sem tudtam, hogy élt. Apám annyit mesélt csak el, hogy a Pokol Eljövetele idején Európában haltak meg. Ezt a történetet a halálos ágyán, utolsó heteiben mesélte el. Hatvanhét éves volt, rákos. Amikor megérezte, hogy a Mindenható elszólítja, behívott minket, a fiait és anyánkat is. Ekkor mesélte el élete történetét, a Pokol elszabadulását ezen a földön.
Mindez nem változtatta meg a mi életünket. Olyan volt az egész, mintha egy szürreális elemekben gazdag filmet néztünk volna. A mi életünk boldog volt ővele. Gondoskodó szerető apa és férj volt. Az egyetem tanszékvezetőjeként vonult nyugdíjba, de még később is bejárt oktatni az ifjúságot. Mindig vidám, életigenlő embernek ismertem. Jellemén nem ejtettek makulát az átélt borzalmak. Én csak így emlékszem rá, ilyennek ismerték szerettei mind felesége, testvérem és unokái. Második és harmadik generációs bevándorlók vagyunk, sem én, sem testvérem, és a mi gyermekeink sem, nem vagyunk része az ő korábbi életének, kultúrájának. Nem beszéljük az ő anyanyelvét, nem tartjuk szokásait. Sohasem jártunk az ő szülőhazájában, noha Európába több ízben is ellátogattunk. Halála után, helyi szokás szerinti szertartás során az óceánba szórtuk hamvait, amint azt kérte. Néhány év elteltével így tettünk anyánk földi hamvaival is.
Emberi kíváncsiságom kielégítése annyiban kimerült, hogy megtudakoltam, merre vannak a néhai Rishkovsky professzor és felesége földi maradványai eltemetve. Egy Salzburg melletti kicsiny falu temetőjében nyugszanak. Jártunk Salzburgban a gyerekekkel, de a temetőt nem kerestük fel. Amikor érzem, hogy életem vége felé járok, továbbadom ezt a történetet a gyermekeimnek. Ők pedig úgy cselekszenek, amikét lelkük diktálja. Nagyanyám harminchat éves volt a Pokol Eljövetelének idején. Termékeny asszony volt még. Apámnak tán testvérei voltak, s nékem unokatestvéreim. Elképzelhető, hogy ott élnek valahol az öreg kontinensen, és éppen úgy fogalmuk sincs létezésünkről, mint nekünk az övékről. Ki tudja, talán az én gyermekeim jobban vágynak gyökereik felkutatására. Áldja meg őket a Jó Isten! Áldja meg jó apám emlékét is!
[családi kör] TC "[családi kör]" \f C \l "1"
„Ebben a percben –- attól a pillanattöredéktől kezdve, hogy nem köszönt a börtönőrnek, s a villamos elindult –, abban a percben megszólalt körülötte a világ. Olyasféle érzés volt, mint amikor moziban géphiba miatt egy ideje hang nélkül pergett a film, s egyszerre, egy mondat, egy szó közepén visszatér a hang a színészek üresen tátogó szájába, s a süketnéma terem, melyben mintha a közönség is elvesztette volna harmadik kiterjedését, hirtelen milszekundumos indítással a mennyezetig megtelik hangos zenével, énekkel, párbeszédekkel.”
Déry Tibor, író, Márianosztra, 1957-1961
Jelige: „Budapest”
(Szegedi Fegyház és Börtön, férfi)
Rántott gomba, tartár TC "Rántott gomba, tartár" \f C \l "2"
Kislánykoromban is éltem-haltam az ünnepekért. A karácsony nekem már azelőtt a szeretetet jelentette, hogy pontosan tudtam volna, mit jelent ez az egész. Gondolom, azért, mert nálunk aztán tényleg nem a pénzről szólt, mert hogy az nemigen volt. Jó, ajándékok voltak, de tényleg nem arra volt kihegyezve, mostanában látom csak, mennyire nagy dolog volt anyuéktól, hogy úgy csináltak mindent, hogy mi ne vegyünk észre semmit, hogy legalább karácsonykor ne érezzük a szegénységet. Úristen, mennyit gürizhettek, és így is majd minden karácsonyt másik albérletben töltöttünk el... Különben lehet, hogy így volt jó, így legalább tényleg egymásra koncentráltunk.
Szentestén kizártak minket a bátyámmal a konyhába, aztán vártunk, hogy a Jézuska csengessen. Ilyenkor mindig annyira beleszédültünk a várakozásba Ricsivel, hogy még veszekedni is elfelejtettünk, sőt, annyira jó gyerekek voltunk, hogy sose leselkedtünk a rissz-rossz függönyök mellett.
Aztán bementünk, és elénekeltük a Menyből az angyalt meg a Kiskarácsonyt, meg a többi szép dalt, és megkaptuk az ajándékokat, na, mondjuk, sose Barbie-házat vagy ilyesmit, csak amire futotta. Annak is nagyon örültünk, ami olcsó volt. A lényeg az volt, hogy mindenki jókedvű legyen, és mintha tényleg jobban szerettük volna egymást ilyenkor.
Remélem, a Petivel én is ilyen szép hangulatot tudok majd csinálni ennek a csöppségnek, aki most a pocimban van... Peti is nagyon szereti a karácsonyt, pedig ők sokkal gazdagabbak, mint mi, mégis hasonlókat mesélt a gyermekkoráról. Azért az tényleg tök jó, hogy pont december végére vagyok kiírva, ő lesz az igazi ajándék a családnak. Jó lenne még karácsony előtt szülni... Így is kapkodhattam pár napja, mielőtt befeküdtem volna: amit tudtam, megfőztem Petinek meg Sanyi bácsinak, mondták ugyan, hogy már ne csináljak semmit, ne fáradjak, de hát főzni nem fáradság. De jó lenne Szentestén már otthon lenni, mind együtt!
Régebben imádtam a karácsonyt. Most is szeretem, de már nem úgy, már más miatt. Pár éve egyszerűen megbolondultam november közepétől Szentestéig. A szirupos tévéreklámot, a kirakatok, a díszvilágítás meg főleg a tolongó embertömeg a plázában – ezek mind egyetlen dolgot jelentettek: pénzt, nagyon sok pénzt!
Bolhással ilyenkor mindig dőzsöltünk; ő sokkal ügyesebb volt nálam, igazából a munka egészét ő végezte, én csak figyeltem, de az osztozást mindig fele-fele arányban, igazságosan csináltuk. Bolhás azért sokat köszönhet nekem, gondolom, azért is maradt velem, és nem ment el a "testvéreivel" rabolni, mert mellettem biztonságban érezte magát, annyi eszem azért nekem is volt, hogy a zsebelésen kívül más, durvább balhét nem csináltunk soha, kivéve persze évi két-három lakást, mindig tippre, okosan.
Azért csak belecsúszott valamibe, mert kapott egy év hat hónapot, voltam nála a Gyűjtőben. Ugyanolyan bolond volt, mint előtte, fel se vette a börtönt. Amíg bent volt, nem csináltam semmit, mármint bűnözést, és nem is hiányzott. Az az igazság, hogy nagyon vágytam már a normális életre, valami olyasmire, ami most van; ez a meló is milyen jó, legalább a szakmámban dolgozhatok, nem mintha a suliban tanultam volna meg a vendéglátózást, mert épp csak annyit jártam be, hogy ne rúgjanak ki, de a papír jó, hogy megvan.
Tényleg, most így visszagondolva, mennyit számít, hogy a Bolhástól külön voltam egy csomó időt: lett jó munkám, az albérlet is utána jött, meg minden. Nem is nagyon értem már, hogy hogyan tudtam azt az életet éveken át élni, egyik kisstílű balhé követte a másikat, a pénzt meg majdnem ugyanolyan gyorsan vertük el, mint ahogy megszereztük, alig-alig raktam félre, meg közben álcázni is kellett magam, amíg otthon laktam, szép lett volna, ha kiderül, miket csinálok! Csóri Anyu meg Apu a balekságig becsületesek, végigmelózták az egész életüket, meghalnának a szégyentől. Így is elég volt, hogy a Bolhással lógtam mindig, sokáig ferde szemmel néztek rá, és az, hogy bekerült, nem is lepte meg őket. Rajtam kívül is csak a Zsóka sajnálta, egy ideig jártak, de hát Bolhás amilyen link, hamar szétmentek. Mondjuk, én sem ilyen férjet képzeltem a húgomnak, jobbat érdemel.
Ezt a Peti gyereket, akivel már több mint egy éve együtt vannak, annyira nem is ismerem, keveset találkoztunk, de elég komolynak tűnik a dolog, főleg hogy a kicsi is mindjárt itt van. Először olyan újgazdag verébnek tűnt, aztán láttam, hogy hogy bánik Zsókával, és onnantól jógyerek lett. Egyszer a kocsiját is lenyúlták, nagyon nagy szerencsém volt, és vissza tudtam vitetni, igaz, az összes babért a Bolhás aratta le, hát ugye nekem honnan lettek volna "alvilági" kapcsolataim?!
Szóval úgy néz ki, hogy az életem rendeződik, nem is nagyon akartam már megcsinálni Bolhás ötletét, de azért hagytam magam rábeszélni, gondoltam, nem jön rosszul ünnepek előtt a lóvé, meg nagybácsi is leszek, meg minden... Megbeszéltük az időpontot, amennyire tudtam, „környezettanulmányt” csináltam, és egy délután megcsináltuk a lakást.
Jó fullon voltak a lakók, rengeteg, majdnem ötmillió forint készpénz, arany, meg ilyenek. A műszaki cikkeket otthagytuk, minek az, tuti bukás. Ami a legjobb volt: a pincében, egy szekrényben találtunk egy vadonatúj babakocsit, dobozban originált, meg egy nagycsomó gyerekholmit, hát persze hogy azt is elvittük, a legjobb helyre került. Tök simán ment minden, mondjuk, a Bolhás megint nem tagadta meg magát, ahogyan matattunk, talált a hűtőben egy csomó rántott gombát sültkrumplival meg tartármártással, extázisba esett, és azonnal ráment. Beverte az egészet, mondtam neki, hogy tiszta szégyen, igaz, én is megkóstoltam, tényleg jó volt, pont olyan, ahogyan én szeretem. Az arany fele a Bolhásé lett, a pénz meg a babaholmi az enyém, elkezdtem tervezgetni, vártam a látványt, ahogy a húgom kibontja a szép cuccokat...
Az utóbbi időben amúgy is sokat gondoltam rá meg a régi karácsonyokra, Jézuska meg minden, ja. Én már vagy ötévesen kilestem aput, ahogy gyújtogatja a gyertyákat, de nem szóltam, pláne a Zsókának nem. Szóval annyira örültem az egész balhénak, hogy még lelkiismeret-furdalásom sem volt.
Aztán beütött a krach.
Bementünk Bolhással a hugihoz a kórházba, hát Sanyibá kivételével ott volt az egész család, de nem ám, hogy örültek, nem, mindenki tiszta ideg volt, a nők meg sírdogáltak. El sem tudtuk képzelni, hogy mi van, alig tudták elmondani, egymás szavába vágtak, úgy mesélték, hogy mi történt:
– Petiékhez betörtek!
– Hogy nem sül le a...
– Kirabolták a vejemet! Még ilyet!
Nahát, ez mondjuk tényleg elég gáz volt, de mit lehet tenni, ilyenkor aktívak a bűnözők, ezt mi ketten tudtuk a legjobban, vigasztalhatunk mindenkit, de nem sejtettük, hogy a java még hátra van. Mindenki össze-vissza beszélt, próbálták számba venni a kárt, röpködtek a százezrek. Zsóka csendesen sírdogált, de egyszer csak kitört belőle:
– Hogy lehettek ezek ilyen szemetek?! Annyira pofátlanok voltak, hogy az nem igaz: még a gombát is megették, meg a krumplit is, amit sütöttem, még a tartármártást is.
A Bolhással megállt bennünk az ütő. Egymásra néztünk egy pillanatra, de rögtön el is kaptuk a tekintetünket. Úgy éreztem, mindjárt elsüllyedek az idegességtől, meg attól, hogy a húgomat ilyen állapotban láttam, kicsordult a könnyem, a fülem meg úgy bedugult, hogy alig hallottam, amit anyám mondott:
– Ööö, kisfiam? Ugye? Talán ha a Bolhás úr segítene, ki tudja, hát már a múltkor sikerült azzal az autóval, nem? Hát, ki tudja, nem?
Ezen a „Bolhás úr”-on muszáj volt elmosolyodnom, de hát anyám ilyen, ezért szeretjük. Persze mindenki egyből lehurrogta, hogy hülyeség, meg legyintettek, de én rögtön mondtam, hogy persze, mindent megteszünk, Bolhás meg akkora sokkot kapott, hogy felváltva bólogatott és rázta a fejét. A feladatra hivatkozva le is léptünk egyből, odakint találkoztunk Sanyi bácsival, ő azt mondta, hogy a pénz meg az arany nem is olyan fontos, ő csak azt sajnálja, hogy az ajándékokat is elvitték a pincéből, ha azt vissza tudnánk szerezni esetleg... Amikor újra ketten maradtunk, igazi balekok módjára összevesztünk:
– Ez szép volt, öcsém!
– Dehát fődim, nehogy má' én legyek a hibás!
– A „nagy” tuti balhéd. A „megbízható” forrásod. Ott vagy maximálisan!
– Te meg akkor ezek szerint el sem olvastad a névtáblát, pedig annyit olvasol, na, sokra megyünk a sok betűvel meg az okosságoddal!
Miután lehiggadtunk, összehordtuk Bolhás régi garázsába az egész szajrét, de vigyáznunk kellett, túl feltűnő lett volna, ha minden hiánytalanul visszakerül, valamennyi készpénzt és aranyat visszatartottunk, és úgy döntöttünk, hogy másnap este elvisszük hozzánk a cuccot, a hazudozás meg a Bolhásra marad, ő lehet a hős.
Délután dolgoztam, de az agyam nem ott járt. Kutyául éreztem magam, nem is csak Zsóka miatt, hanem valahogy csak mást tudott megérinteni az, hogy milyen áldozatnak lenni, hogy mit érezhetnek azok, akiket kirabolnak vagy meglopnak vagy ilyenek. Nagyon-nagyon rosszul voltam, megutáltam a régi életemet és saját magamat is.
Reggelre kész volt a tervem. A megmaradt másfél millió forintot három részre osztottam. Az egyik részt lekötöttem, az majd a kicsié lesz, ha felnő. A másik részből csináltam egy nagy ajándékvásárlást a családnak, ami elfoglaltságnak jó volt ugyan, de a lelkiismeretemet nem nyugtatta meg. A maradékot pedig felhasználtam önrésznek, és szabad-felhasználású hitelt vettem fel, bárkinek jó lesz, de ami fontos, hogy a törlesztőrészletek csekkjei még jó sokáig, hónapokról-hónapokra emlékeztetni fognak erre a rettenetre.
És ez jó, mert soha nem szabad elfelejtenem, bár ugyan szeretném.
Este körbetelefonáltunk mindenkit, persze el voltak ragadtatva, körbecsókoltak minket, Bolháson láttam, hogy ugyanannyira érezte jól magát, mint én. Este kilenc után megszületett az unokahúgom épen és egészségesen, másnap pedig Szenteste volt, ahol olyan meleg és gyengéd hangulat volt, amilyet utoljára csak gyerekkoromban éreztem. Azért eszembe jutott az ügy, szokás szerint elmentünk az éjféli misére, és amikor a pap arról beszélt, hogy megbocsátás, meg új élet ígérete, meg ilyenek, hát én nem szégyellem, kijött a könnyem, és ott helyben megfogadtam magamban, hogy soha többet nem csinálok semmit, amivel másokat bántanék, nekem ez lesz az „új élet ígérete”. Azóta ezt is jelenti a karácsony, és jobban is érzem magam.
Már az gyanús volt, ahogy Bolhás a kórházban viselkedett, de hát ki gondolta volna? Másnap bejött egyedül, és kérdezni se kellett, elmondott mindent. Azt is, hogy Ricsi majdnem szétverte a fejét, miután tőlem elmentek (ezt nem hiszem el a bátyámról), és borzasztóan sajnálja az egészet. Na, hát tőlem aztán kapott a fejére! Azon is gondolkodtam, hogy feljelentem, de megsajnáltam, meg a Ricsinek se akartam rosszat. De ő is hogy lehet ilyen?! Most nem csak arról van szó, hogy pont nekünk csinálták ezt, hanem egyáltalán. Jó, tudom én, hogy régebben csinált dolgokat, hiába hitte azt, hogy nem tudja senki, van szemem, nem vagyok vak, tudtam, hogy csibészkedik. De azt hittem, abbahagyta, ahogy az a bolond Bolhás bekerült, hát úgy látszik, nem. De azért látszott rajta, hogy idegileg kikészült, ahogy megtudta, mit csinált. A misén meg rendesen zokogott, legalábbis Anyu ezt mondta, én nem voltam ott, így is örültem, hogy Szentestére haza tudtam magunkat könyörögni.
Az viszont maga volt a mennyország, tényleg, úgy éreztem magam, mint kislánykoromban, talán ez volt életem legboldogabb karácsonya. Mindenki együtt, énekeltünk, a pici végig mellettem, Peti is, igen, azt hiszem, tényleg ilyen, ha boldog az ember.
Bolhás másnap felhívott boldog karácsonyt kívánni és elmondta azt is, hogy Ricsi mit csinált a hiányzó pénzzel, és hogy ő is adott bele a kicsinek. Megígértettem vele, hogy ez volt az utolsó balhéja, és megbocsátottam neki is, meg Ricsinek is (mondjuk, neki már előtte). Aggódott, hogy biztos nem mondom-e el senkinek, mondtam, az a feltétel, ha másnap eljönnek ebédre, lesz rántott gomba meg tartár.
Jelige: „Csak előre nézz, fiam!”
(Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet, férfi)
Valóság ez?! TC "Valóság ez?!" \f C \l "2"
1. fejezet
Gyönyörű napfény hullámzott át a szobámon. A reggel puha zamatát szívta magába minden körülöttem. Újra önmagam környezete vagyok. Szemembe belevakítanak a napsugár szikrái. Álmosan nyújtózkodom, mint ahogy a cigarettafüst némán suhanó, megfoghatatlan léte a tétova üresség felé illan. Önkívületi félálomban kinyújtom mindkét karom, majd szemeim hirtelen kipattannak, mint zsebórák fedele, s pár pillanatig tétován nézek magam körül…
Hirtelen felugrom az ágyból, várom a mély duda ébresztő hangját, melyet annyi éven keresztül nap, mint nap hallottam… De a kellemetlen ébresztő hang elmarad.
Visszahanyatlok az ágyba, melynek puhaságát meglepetten fogadja testem.
A fejemben villózva gördülnek a gondolataim.., majd hirtelen rádöbbenek:
Úristen, én tényleg itthon vagyok! Valóság ez, és nem álom! Kiszabadultam a börtönből! Nincs dudaszó, nincs őrségváltás, nincs bezártság, amire bizonyságul szolgál, hogy az ajtón belül van kilincs…
Szemeimet lehunyom, de a benső örömöm, mely szinte kitörni készül belőlem, mint vulkánkürtőből a láva, nem engedi, hogy lecsukódva maradjon. Szemeim a függönyön keresztül, az ablakon át a kinti fák lombjait fürkészve nézik. A lombok között két kismadár pajkos tollászkodásba kezd. Igaz, lehet, hogy már régtől végzik a számukra kellemes tevékenységet, hisz ezt nem tudhatom biztosan, mert tekintetem még csak pár másodperce figyeli őket… Gondolataim egybe fűződnek tekintetem vándorlásával, hisz azon gondolkodom… VÉGRE ÉN IS SZABAD VAGYOK, mint azok a kis madárkák a zöld lombok között…
Hihetetlen, de igaz! Igen! Hisz három év hat hónapot ültem le a miskolci BV-Intézetben bezárva, azaz kizárva az itteni életből, a normál társadalomból.
Most így visszapillantva azon évekre, megdöbbenek: hogy kibírtam ennyi éven keresztül a bezártságot! Én, aki egész életemben jöttem-mentem, intézkedtem, szinte örökmozgó voltam. Bejártam fél Európát, láthattam Monacót, Rómát, a francia Riviérát, Lourdes-t és sok mást, mikor még ugyanolyan szabad voltam, mint most ÚJRA!
Mi ez a hang?
Mi lehet ez, ami a felhőtlen örömgondolataimban félbeszakít?
Ja, hát persze, az új mobilom, amit tegnap ajándékozott édesanyám, szabadulásom napján, hogy mostantól újra minden nap elérhető legyek a számára.
Gyorsan fel is veszem a telefont: ne várassam az én drága anyukámat.
– Szia, drága fiam! Na hogy aludtál az első éjszaka a saját ágyadban, a saját lakásodban?
– Köszönöm, anyuci, tényleg igazán jól aludtam – éreztem, hogy hangom elcsuklik, torkomra fojtó érzés nehezedik, gyorsan erőt veszek magamon, szinte a sírás előtt préselek ki önmagamból két szót – És te?
– Én már dolgozom, fiam, s hosszú idők óta ez az igazi boldog napom! – Tudom, hogy anyuci szeretettel, tiszta őszinteséggel mondja ezt nekem, szinte simogatnak jókedvű szavai – Mit csinálsz a nap további részében? – kérdezi tőlem lelkesen.
– Megyek, anyuci, munkát keresni.
– Jó! Nagyon helyes! Ügyes légy! Most le kell tennem, mert ügyfelem érkezett. Puszillak. Szia.
Még gyorsan hozzáteszi:
– Bármi van, hívjál, fiam!
– Puszi, anyuci, köszi, hogy hívtál! – Majd a telefonkapcsolat megszakad.
Kezemben tartom a telefonom, még egy kicsit szemlélgetem, nézegetem ezt a kis, egyszerű tárgyat, amiért bent a börtönben fogda járt volna… De én sosem éreztem hiányát. Heti négy alkalommal tíz percre hívhattam szeretteimet. Ez a négyszer tíz perc, ott bent, maga a szabadság szele volt mindig. A külvilág elérhető öröme, melyet általában anyuci nyújtott nekem, és Zsuzsa, aki az én igazi jó barátom lett, s a mai napig is az. Ők ketten segítettek át a benti nehézségek, feszültségek leküzdésében.
Emlékszem – mikor először beszélhettem anyucival a bekerülésem után – nagyon sírtam a telefonban. Bocsánatot kértem tőle, hogy ezt a nagy baromságot elkövettem. – amire semmi szükségem nem volt – Tönkretettem az Ő és saját életemet.
Akkor bekattant az agyam, lelkem ingaórája megállt benne, s tudom, hogy akkor nem voltam önmagam. Ezt soha nem fogom megbocsátani magamnak! Még most is összeszorul a mellkasom s valami hideg feszültség hullámzik át egész testemen, mint hajó padlóján a hullámok, mely viharba keveredik, s küzd a túlélésért… De már túléltem, vége!
Nem szabad ezen gondolkoznom, meg kell fogadnom anyukám tanácsát: ”Csak előre nézz, fiam! A jövődet építsd! Az idő nagy úr, minden sebet begyógyít!”
Igen! Időt kell adnom magamnak, hogy rendezzem a sorokat önmagamban, mely még összekuszálva hever bennem, mint levágott kalászok a tarló közepén rendezetlenül. Mindenesetre felkelek az ágyból, s kimegyek a fürdőszobába.
Külsőmet rendbe szedem, tusolok, borotválkozom… Legalább külsőleg legyen emberi formám, ha a belsőm még ennyire romokban hever, borotválkozom, s a tükörből egy picit őszülő, ráncos arc pillant vissza rám. Elgondolkozom: talán 38 évesen nem így kellene kinéznem. Be kell vallanom, most úgy érzem és látom, három év hat hónap alatt tíz évet öregedtem, hisz 48-nak nézek ki. A furcsa hang újra megszólal – de most már tudom, hogy a telefonom csörög:
– Szia, anyuci! Elfelejtettél valamit?
– Nem, csak azért hívtalak, mert Gór Attila telefonált. Hallotta, hogy kiszabadultál. Én a számodat nem adtam meg neki. Attila arra kért, hogy hívd már fel! Még mindig van busza, s valami olyasmit is mondott, hogy ő szavát betartja, amit ígért neked.
– Köszi, hogy hívtál, anyuci! Hívom is Attilát!
– Szia, fiam, majd hívjál, hogy miről beszéltetek.
– Rendben, anyuci. Szia!
Hívom is Attilát – az ő számát még fejből tudom, hisz régen sokat kellet hívnom, mikor másodállásban dolgoztam neki, – tárcsázom a számot, kicsörög, egy-két búgó hang és meglepő gyorsasággal fel is veszi a telefont az én drága jó barátom.
– Halló! Szia, Attila! Én vagyok az, Krisztián.
– Szia, drága arany barátom! De jó, hogy felhívtál! Hogy érzed magad újra a normál életben?
– Gondolom, ezt nem tudom neked ecsetelni, mekkora öröm, nyugodtság, boldogság és egyben feszültség játszódik le bennem, így csak ennyit mondok:
– Köszönöm, nagyon jól! – majd azonnal a tárgyra térek, bátran tehetem, hisz több mint 20 éves barátság fűz Attilához. – Szóval, tudsz nekem munkát adni?
– Drága barátom, ez kérdés? Ha mindjárt én magam nem dolgozom a saját buszaimon, neked akkor is adok munkát. Ma hétfő van, szerdán érek haza Sopronból. Ráérsz szerdán?
– Eddig még semmit nem terveztem szerdára, nekem jó az időpont. – Próbálom egy kicsit viccesre venni a figurát. Mit is terveztem volna az álláskeresésen kívül? Hiszen még csak most szabadultam, fel kell vennem az élet valós ritmusát.
– Van egy meglepetésem is számodra, remélem, örülsz majd neki! – nagyon titokzatos az én barátom, de én most úgyis minden apróságnak örülök, nagyon fogom várni a szerdát, de csak ennyit mondok neki:
– Jó, akkor szerdán itthon várlak! Szia, Attila, hogy az én istenem áldjon meg, drága barátom!
Ő éppúgy elmondja ugyanezt, és letesszük a telefont. Újra csend körülöttem, csak a szél fújja meg csendesen a függönyt, amit az imént engedtem be a nyitott erkélyen keresztül.
Bevetem az ágyam, – hisz sosem lehet tudni, mikor téved erre valaki, aki hallotta, hogy újra itthon vagyok, – kimegyek a konyhába, s készítek valami reggelit magamnak.
Elmém újra elgondolkodik a börtönéveken, ott szakácsként dolgoztam. Először mosogató voltam három hónapig, majd a hónapok multával egyre fentebb kerültem a ranglétrán. Igaz, szakács szakmával a kezemben kezdettől nagy esélyem volt arra, hogy majd szakvezető legyek, s ez így is lett. Közel 500 emberre főztem társaimmal a szakban nap mint nap, és nagyon örültem a munkának, a kihívásoknak. Nagyon szerettem csinálni, s bevallom, sokat is tanultam. Kezdetben voltak nehézségek, de utána minden olajozottan működött. Az ételek elkészítése pár hónap után már semmi gondot nem okozott. Egyszerűen imádtam lejárni a konyhára dolgozni. Talán a többiek már néha úgy érezték, olyan vagyok, mint egy stréber diák, aki tanul még a nyári szünetben is. Igaz, én is lementem dolgozni még a szabadnapjaimon is, ha erre lehetőség adódott, esetleg kevesen voltunk. Na, annak nagyon örültem, mert akkor sokkal többet dolgozhattam.
Ezen gondolataim között hirtelen az órámra pillantok, melynek kismutatója a kilences számon pihen, a nagymutatója egy perccel előtte várakozik, hogy ő is a kilences számra érve együtt pihenhessen a kismutatóval. Majd a percek múlásával őt elhagyva tovább ballagjon a természetes irányba. Egyszóval 8:44 van, s én itt ülök a konyhába, elmélkedem, s szinte mozdulni sem tudok. Zűrzavar van még a fejemben, s lelkemben. Idő kell, míg helyre áll bennem a rend, mire újra felveszem a normál ritmust.
Boglárkát, az én drága kislányomat sem láttam már három éve és hat hónapja, amíg bent voltam. Itt van az iskolája három perc sétára tőlem, de nem merek elindulni, hogy találkozzak vele. Ekkor egy benső áramütés ér, a kerekek azonnal meglódulnak a fejemben. Azonnal tennem kell valamit, hogy még ma találkozzam vele! Hogyan kezdjek hozzá? Ez most a legfontosabb teendőm, hogy megpróbáljam az elvesztegetett időt valamelyest helyreigazítani, – de munkát is keresnem kell!
Írtam neki egy dalt odabent a börtönben. Várjunk csak, hogy is kezdődik? Megvan! „Kicsiny lelked rólam mit gondolhat…”.
Kislányomnak vallomás
„szeretném jóvátenni”
Kicsiny lelked rólam mit gondolhat,
Szívedben a hangok milyen helyen szólnak.
Játszottunk, mókáztunk mi sokat,
Befontam neked a napsugarat.
Szép nagylánnyá váltál, cseperedtél,
Gyermekként mindig úgy szerettél.
Mosolyaid most emlékeimben élnek,
Örülök a rólad kapott képnek.
Fáj, nagyon fáj, hisz nem látlak téged,
Nem adhatok neked semmi szépet.
Mert elrontottam mindent egy perc alatt,
Vajon szeretetemből benned mi maradt?!
Szeretném jóvá tenni minden hibám,
Szeretném lezárni minden vitám.
Szeretném, hogy megbocsáss nekem,
Szeretném, ha éreznéd szeretetem.
Szeretném újra fonni a napsugarat,
Szeretném megcsókolni könnyes kis arcodat.
Szeretném feledtetni veled,
A külön töltött rossz éveket.
Talán ha ez gitárral elénekelném neki… Talán… egy picit… megbocsátana?
Mindenesetre a volt feleségemet kell fölhívnom először, s engedélyt kell tőle kérnem, hogy találkozhassak Boglárkával. Igen, ez a legelső, s egyben legnehezebb lépés. Most úgy érzem magam, mint a gyermek, aki az első lépteivel próbálkozik. Mindenesetre fellapozom a telefonregiszteres kis füzetet, melybe tíz éve írtam be a Linde Gas Rt. telefonszámát, mely egyben Aurélia – a volt feleségem – munkahelyi telefonszáma. De nem! Nem tehetem meg, hogy csak úgy egyszerűen felhívjam. Semmi anyagi, munkahelyi egzisztenciám nincs. Nem tudok semmit sem adni a szeretetemen kívül az én tündér Boglárkámnak az első találkozás örömére. Pedig ez a találkozás nagyon, de nagyon meghatározó mind az Ő, mind pedig az én életem jövő kapcsolatának.
Várnom kell szerdáig, mikor Attilával találkozom, meg kell tudnom, mi is az a meglepetés, amit a munkahely mellé adni akar nekem.
Türelmet, önuralmat kell újra gyakorolnom magam felett!...
Megyek, elszívok egy cigit kint az erkélyen. Bár nem szívesen megyek ki. Valamelyik ismerős megláthat, s akkor futótűzként terjed el a hír, hogy újra itthon vagyok. Mivel a nikotinéhségem győz az érveimmel szemben, így annyi év után újra itt ülök az erkélyen, és fújom a füstöt a szabad ég felé. A fák lombjairól a két kismadár már tovatűnt, valahová, messze, ahol senki nem látja őket. Csakis a felhők puha habjai, amelyek megérintik szárnyaikat, ahova én is kívánkoztam gyenge pillanataimban…
A hozzám balra eső lépcsőház egyik ablak hirtelen kinyílik, én be akarok rohanni, de földbe gyökerezik a lábam. Még mielőtt megmozdulhatnék, egy ismerős hang a nevemen szólít
– Krisztián! Te vagy az? Itthon vagy?
Az erkélyem, ahol ülök, s az ablakból szóló hang között egy emelet magasság van. Így jól látható vagyok, tagadni semmi értelme. Emil van az ablakban, s rég nem hallott hangjától szinte összerezzenek. Ránézek, de szólni nem tudok, nem jön ki hang a torkomon, így csak intek neki. Ő ennyivel nem elégszik meg, újra a nevemet kiáltja:
– Krisztián! Te vagy? Tényleg?
Még mielőtt újra megtenné, erőt veszek magamon, s szólok hozzá:
– Igen, én vagyok, hazajöttem, de kérlek, ne kiabálj…
Emil munkatársam volt a Volánnál majd’ tíz éven át. De munkahelyen kívül is haverkodtunk. Jártunk ping-pongozni, futni, s nagyon sokat beszélgettünk Ha nem lett volna annyira fecsegős, talán még barátom is lehetett volna, akivel a titkaimat megosztom. De így csak haver maradt. Mégis ő az első, aki személyesen ennyi év után idekint megszólít.
– Átmehetek hozzád? – kiabál át felém újra.
Kérdésének tarsolya valami meglepődést, örömet, cseppnyi rajongást rejt magába. Én mégis ezt válaszolom neki:
– Kérlek, most ne! Nem érek rá, dolgom van, sietek…
Mire bármit is kérdezhetne, gyorsan elnyomom a félig elszívott cigimet, s köszönés nélkül berohanok a szobába.
Lerogyok az ágyra, és sírok a párnám alatt. Pár perc után észbe kapok, erőt veszek magamon. Leküzdöm öngyengeségemet, szemeimet megtorlóm, s visszarohanok az erkélyre.
Emil még mindig az ablakába könyököl, s amint kilépek, szemei rám szegeződnek. Látom, hogy tőlem várja az első szavakat, így nem okozhatok neki csalódást, megszólalok.
– Bocsi az előbbiért! Természetesen szívesen látlak, ha tényleg át akarsz jönni hozzám.
Arca kicsit megnyúlik, mielőtt bármit is szólna. Látom, szinte keresi a labirintusban a szavakat, melyeket meg is talált, és így szól:
– Köszönöm! Öt perc s ott vagyok.
Feje eltűnik az ablakból, de ezzel a „köszönöm" szavával egész léte ott marad előttem. Rágyújtok még egy cigire. Emil úgyis csak öt perc múlva jön át.
Tekintetem a játszótérre irányul. A kis hintára, a nagy mászókára, homokozóra ahol Boglárkával oly sokat, és mégis keveset játszottunk! Ott a korlátnál tanítottam meg felszállni a nagy biciklire, majd 30-40 kör futás után, ahogy fogtam a bicikli nyergét, míg az egyensúlya nem stabilizálódott, tanítottam meg a nagy biciklin kerekezni… Fájó, de egyben csodás emlékek ezek lelkemben.
– Kopognak? – Hallgatok. – Igen, kopognak. – Órámra nézek, letelt az öt perc. – Emil lenne? – elmélkedem magamban
Odamegyek a bejárati ajtóhoz, kicsit tétovázok, majd kinyitom. Emil helyett azonban az én drága jó barátom, Attila áll az ajtóban.
Szó nem jön ki egyikünk ajkán sem, férfiasan megöleljük egymást, megszorítjuk egymás kezét, majd én töröm meg az újra találkozás csöndjét.
– Kerülj beljebb, drága barátom!
– Köszönöm, drága barátom – jön hamar a válasz –, de mielőtt bemennék szeretném, ha te jönnél le velem a parkolóba.
Nem értem, hogy mi nála ez a fontossági momentum, hogy szinte majdhogy udvariatlanul hív ő engem a parkolóba. De gyorsan cipőt húzok, mert kíváncsiságom is hajt, s elindulok utána a lépcsőn lefelé. Ő szinte három-négy lépéssel a földszinten terem – Kinyitja az ajtót, s a parkolóban velem szemben ott áll egy hófehér SCANIA nemzetközi személyszállításra alkalmas busz. – Attila rám néz. Mosolygós, csenevész hangjával, csak ennyit szól.
– Ez a tiéd! Kezdd újra az életed! – Lábaim hirtelen gyökeret eresztenek, szólni sem tudok a döbbenettől, az örömsírás fojtogatja a torkomat. Egyszerre úgy érzem, újra ember vagyok. Villámként cikáznak fejemben a gondolatok. Azt csinálhatom az életben, amit igazán szeretek. Nemzetközi buszozhatok. Újra vár rám Róma, Monaco, Lourdes, ahol a lourdes-i Szűz Máriának ezért hálát fogok adni. Újra bátran belenézhetek majd mindenki szemébe. Megkereshetem a kislányomat, rendbe tehetem vele a kapcsolatomat. Segíthetek anyukámnak, öreg korának csoszogós lépteiben. Zsuzsát elvihetem egy körútra, melyre, tudom, már régtől vágyik. Dolgozhatok ugyanúgy, mint rég, teljes erőbedobással. S a munkával új helyet foglalhatok el a társadalomban.
Hirtelen Attilára nézek, akin látom, szinte érzékeli gondolataimat, leolvas rólam minden érzelmet. Nehezen, de megszólalok.
– Köszönöm, Attila. – az öröm és felszabadultság könnyei peregnek arcomon – Menjünk fel hozzám, hagy hívjam fel az én drága anyukámat, mert ennyi öröm és boldogság nem fér el bennem.
Elindulunk felfelé és meglátom a ház sarkánál Emilt, aki hozzám igyekszik.
2. fejezet
Közel két hónap telt már el, hogy Attila nekem adta a buszt. A két hónap alatt sokfelé jártam, sokféle embert vittem a kitűzött úticéljuk felé. Igen, a mai fuvarig szinte csak nyaralókat, vakációzni vágyó embereket szállítottam. Kik hófehér bőrüket akarták befestetni a nap sugaraival az olasz és spanyol tengerparton. Igaz, nagyon jól kerestem minden úton, pénzem nagy részét a munka elvégzése után félre is tettem. De ez az az út, amire teljes létem mindig is vágyott.
A lombok fölött nevet az ősz, s előttem az utak kanyarognak, távoli hamvas párák alatt. Az emberek vidáman beszélgetnek a buszon. Szavaikból a hit fő témaköre szűrődik át a motor csendes dorombolása között. Igen! Lourdes-ba! Több, mint öt éve nem voltam abban a „piaci" nyüzsgésű kis városban. Az emberek, akiket most utaztatok, katolikus gyülekezethez tartoznak. A zarándokút vezetőjeként egy plébános tartja össze a kedves társaságot. Pihenőnk után utunkat folytatva a plébános így szól:
– Kedves híveim! Adjunk hálát a Jó Istennek eddigi utunkért, hogy itt lehetünk épen, egészségesen. S ezért mondjunk el tíz Üdvözlégy Máriát!
Ezen az úton tudom, hogy semmi baj nem érhet. Hisz nem csak a felvértezett több éves rutinommal vezetem a buszt, még a Jó Isten is az egyik szemét rajtunk tartja. Így teljes nyugalommal, odafigyeléssel kapcsolok fel hatodik sebességi fokozatba, majd a tempomatot beállítom 80 kilométer per órás sebességre, amint felérek az utolsó autópályára Lourdes felé.
A plébános és az idegenvezető jobb oldalon az első két ülésen foglaltak helyet. Egykedvűen, gondolkozva bámulnak előre a szélvédőn keresztül az unalmas sztráda végtelennek tűnő részére. Az unalmas autópályát pár kilométer megtétele után azonban egy előttünk haladó, gyerekeket szállító autóbusz vidámítja fel. Hátsó ablakából aranyos, mosolygós, integető gyerekek hada üdvözöl minket. A plébános csak mosolyog, de az idegenvezető velem együtt visszainteget, mint hajlós nyárfa az esti lágy szellőben.
– Kedvesek ezek a kis lurkók – törtem meg a csendet.
– Igen, nagyon aranyosak – szólt vissza az idegenvezető. S ezzel az egy mondatommal mintha beszélőgépet indítottam volna el benne. Először is felhívja a többi utas figyelmét az előttünk haladó buszon parolázó gyerekekre, majd feláll, s udvariasan megkérdez minden egyes utast, hogy kérnek e frissítő italt, esetleg instant, de forró levest. Míg végigér a buszon, és kérdéseire kielégítő választ kap, ötven kilométer utat meg is teszünk. Helyének ismételt elfoglalása után mikrofont kér tőlem, és így szól az utasokhoz:
– Kedves utasaink! Úticélunkat hamarosan elérjük. Tisztelettel megkérek mindenkit, hogy az autóbuszt addig ne hagyják el, míg vissza nem térek a buszra a formaságok elintézése után. – Az utasok művelt emberek módjára megértik kérését és megköszönik a tájékoztatást.
Figyelmem az útra összpontosítom, hisz a sztrádáról lassan itt a lejáró, ahol le kell térnem. A tempomatot kikapcsolom, és csökkentem a sebességet. Kék színű tájékoztató tábla tűnik fel előttem úgy ötszáz méterre, pár perc alatt elérem, jól olvasható:
BELFORD - LOURDES 500 m
Sebességem csökkentem, majd a külső sávba húzódom, előtte azonban a visszapillantó tükrömben meggyőződöm a biztonságos besorolás lehetőségéről. A lehajtó után újabb tábla, ahol egyértelműen már csak a
LOURDES 500 m
van.
Több utas is fegyelemmel kísérte a lehajtással járó változást, s a tábla láttán érezhetően megélénkültek, mint kókadó virágok nyári melegben a friss záportól. – A mögöttem ülő férfi hangosan ki is mondja: Lourdes.
Végre! Már nem vagyunk messze. Az eddig mélázó, bárgyú többség is felkapja a fejét, s a belső tükörből számomra ez a látvány mulatságos. Hisz ennek az egy kiejtett helységnévnek, úgy látszik szúró varázsereje van. Hiszen mintha mindenkit egy láthatatlan tű bökne fenékbe, úgy emelkednek meg az emberek az ülésekből. Ezidáig fáradt voltam, de az utasok izgalma rám is üdítő hatással van.
Két óra alatt meg is érkezünk, az idegenvezető a formaságokat intézi. Addig mindenki türelmesen várakozik az autóbuszban és halkan beszélgetnek. Az idegenvezető visszatérte után mindenkit leszállít a buszról, átadja a szobakulcsokat és mindenki sietve távozik, hogy elfoglalják szálláshelyeiket. Egyedül maradtam. Én is elintézem még a buszon a formaságokat, majd felhívom anyukámat.
Tárcsázok
– Szia, anyuci! Megérkeztem, nincs semmi baj!
– Szia, drága fiam! Nagyon jó, hogy hívsz, már aggódtam.
– Nincs okod rá. Hisz tudod, hogy óvatosan vezetek.
– Nem is a te vezetésed miatt féltelek. Hisz tudod, mennyi őrült száguldozik az utakon!
– Nyugi, anyuci! Én figyelek rájuk is! Anyuci! Ha hazaérek, úgy érzem, most már készen állok találkozni az én drága kislányommal. Viszek neki innen valami szép ajándékot.
– Jó, fiam. Majd mindent megbeszélünk, mikor hazaértél. Vigyázz magadra! Puszillak!
– Szia, anyuci, én is puszillak, és Zsuzsát is! Attilát üdvözlöm!
Mennyire figyelmes az én drága anyukám, tudja, hogy külföldről hívom, sokat kell érte fizetnem.
Nos, mindenesetre kisöprök, kiszemetelek, felmosom a padlót, rendbe teszem a papírokat, menetlevelet, és én is elfoglalom a szállásomat a többiek után.
Gondolataimat a fellépő idegenvezető szakítja félbe.
– Krisztián! A te szobád a második emeleten a 17-es szoba lesz.
– Jó! Nagyon kedves vagy, hogy visszajöttél szólni. Vacsorát nem kérek. Fáradt vagyok, nem tudnék most enni.
– Megértelek. Nagyon sima, de hosszú utunk volt. Köszi, veled jó utazni!
– Köszi! Igyekszem a kedves utasoknak megfelelni! Hisz én vagyok értük, nem pedig ők értem!
– Ez igaz! Holnap eljössz velünk a lourdes-i Szűzhöz? Viszel majd te is haza a gyógyerejű vízből, amit a sziklából fakasztott?
– Természetesen!
– Jó! Akkor holnap reggel találkozunk! Jó pihenést! Szia!
– Köszönöm! Neked is jó pihenést!
Nagyon rendes ez az idegenvezető, művelt, intelligens fazon. Igaz, ő ebből él.
Megyek nekilátok még a munkámnak. Dolgom végeztével bezárom az autóbuszt, kívülről még szemrevételezem, majd elindulok a szálloda felé. A szobámba szép takaros rend fogad, az ágyam is kényelmesnek tűnik. Gyors tusolás, s tíz perc múlva már az álmok tengerén evezek békés nyugalomban…
Reggel hét óra, szemeimet mintha enyvvel vagy legalábbis valami erős ragasztóval ecsetelték volna be kis manók az éj leple alatt. Egyszerűen képtelen vagyok kinyitni!
Agykerekeim lassú körforgásba kezdenek. Az időt is abból sejtem, hogy az órám minden reggel pontban 7 óra 00 perckor sípol. Fel kell hogy kelljek! A csoport rendezetten indulni fog a sziklakápolnába, és nekem ott kell lennem! Szemhéjaim lassan ki nyílnak, mint a bimbózó hóvirág az első tavaszon.
Gyorsan felöltözöm és indulok az ebédlőbe. A csoport már lassan befejezi a reggelit, ezt az üres kenyereskosarak is tanúsítják. Még kb. 10-15 perc és indulásra kész a csoport. Gyorsan leülök egy asztalhoz, egy szelet franciakenyeret megvajazok egy csésze tea mellé, s mikor az utolsó falatot is elfogyasztom, megszólal az idegenvezető.
– Kérem a csoportot, hogy készüljenek fel az indulásra!
Nyolc óra öt perc, mikor a szálloda ajtaján kilépünk. Indulás előtt odamegyek a parkolóba a hófehér SCANIA-hoz és alaposan körbejárom, szemügyre veszem, minden rendben van-e. Mivel semmi rendellenességet nem tapasztaltam, a hajnali harmatcseppeken kívül semmit sem látok, így nyugodtan indulok a csoport után.
Igen! A buszomat meg kellett előbb néznem, hisz ő a munkahelyem, a jövőm, a pénzügyeim alapja és ez számomra a fontossági sorrend egyik legalapvetőbb eleme.
A város még csöndes, szinte magányos. Az üzletek ajtajai zárva vannak. Ahogy keresztülhalad a csoport üres utcáin, ahol mindkét oldalon ajándékboltok vannak a reggeli csendet csak a cipőink koppanása töri meg.
Mégis gyönyörű, csodálatos nyugodt itt minden. Körülöttem, a lelkemben. Egy órás kényelmes, merengős séta után megérkezünk a sziklakápolnához. A korai időpontnak köszönhetően elsők vagyunk, így jut hely majd’ mindenkinek a kápolnába. Letérdelek a Szűz elé, kezeimet összekulcsolom, és ígértemhez híven imádkozom. Hálát adok istennek, hogy így folytathatom az életemet a börtön után. Anyukám, Zsuzsa, tündér Boglárkám jár gondolataiba, s az én drága jó barátom, Attila, aki lehetővé tette az ajándékával, hogy egyenesbe kerüljön az életem folyása…
Egy hét elteltével újra itthon vagyok. Az utam hazafelé épp oly szerencsés és sima volt, mint ahogy vártam. Ma van a nagy nap! TALÁLKOZOM BOGLÁRKÁVAL! Az én TÜNDÉRI KISLÁNYOMMAL! Auréliával tegnap beszéltem. Megengedte, hogy az iskola előtt megvárhatom, és a többit majd meglátjuk…
Az időt mintha leláncolták volna. Az óra mutatói mintha vonszolnák magukat, mint Volga partján a hajót húzó rabok. Sosem lesz 16:00. Aurélia a találkozást ekkora engedélyezte. Felöltözöm szépen, mintha ünnepségre mennék. Mert ez tényleg ünnep lesz ma számomra. Közel négy éve nem találkozhattam az én tündérkémmel. 15:45 – indulnom kell! A zár az ajtómon mintha tudná, hogy olajozott gördülékenységgel kell bezáródnia.
Kilépek a lépcsőház ajtaján, a szél a szemembe vágja az utca porát, s elindulok az iskola felé. Falait pár perc séta után meglátom, szívem összeszorul, úgy érzem, abroncsot vert a félelem kovácsa köré. Lábaim elnehezednek, ólomként teszik meg az utolsó pár lépést az iskola kapuig. Megállok, kezemben egy kis ajándék, amit Lourdes-ból hoztam Boglárkának.
Körülnézek. Megrémít a felismerés: nem látom Auréliát. Hol van? Remélem, nem csapott be. Valószínűleg nem, nyugtatgatom magam. Biztos bent van már az iskolában, és felkészíti Boglárkát a velem való találkozásra.
Brrrrrrrrr!... – szólal meg az iskola csengője, mely talán még soha ilyen szorongást, félelmet nem okozott nekem az életben. 16 óra, a gyerekek sorban bújnak ki vidáman az iskolakapun, mint a pattogatott kukoricaszemek az erre alkalmas pattogató gépből. Állok, és várok. Szemeim megtelnek örömkönnycseppekkel, mert az ajtóban ott áll Boglárka. Az anyja kezét fogva. Homályos szemmel látom, hogy elengedi anyja biztonságot nyújtó kezét, s elkezd szaladni felém, miközben kiabál:
– APA! APA! APA!
– Gyere, tündérkém! Lassan, el ne essél! – Ölembe ugrik, megcsókolom, magamhoz szorítom, kis kezei átfogják nyakamat. S percekig csak a boldog ölelés mámorába burkolózunk. Erőt veszek magamon és így szólok:
– Bocsáss meg nekem, kislányom! Buta voltam! Nagyon hiányoztál! Nagyon, de nagyon szeretlek…
– Apa, én is szeretlek, nagyon! Te is hiányoztál!
Úgy érzem, én vagyok a világ legboldogabb embere! Soha többé nem vétkezem a törvény ellen! Hisz nincs attól csodálatosabb érzés, ha az ember minden este nyugalomban hajthatja álomra a fejét. Van munkája, a szerettei mellette vannak. Anyukám mondása beigazolódik: Csak előre nézz, fiam! A jövődet építsd! Az idő nagy úr, minden sebet begyógyít!
„Az idő csorba részeit fényesre csiszolom,
Hittel mindenkinek azt tanácsolom,
Boldogan csak munkával lehet élni,
S így szeretteink elvesztésétől soha nem kell félni."
[kint és bent] TC "[kint és bent]" \f C \l "1"
„Nemrég a kezembe került a szabaduló-cédulám, és döbbenten vettem észre személyi adataim között, hogy a testmagasságom százhatvannyolc centiméter volt. Azért döbbenetes ez számomra is, mert szabadulásomkor százhetvenkilenc centiméter magas voltam, ugyanannyi vagyok ma is. Én a börtönben még tizenegy centit nőttem.”
Bodor Ádám, író, Szamosújvár, 1952-1954
Jelige: „Vallomás és ígéret”
(Tiszalöki Országos Büntetés-végrehajtási Intézet, férfi)
Vallomás és ígéret TC "Vallomás és ígéret" \f C \l "2"
Zsiványként éltem,
a törvényt nem tiszteltem.
Loptam, csaltam, raboltam,
amíg rendőrkézre nem jutottam.
Dolgozni, munkába járni…?
Nem fogok én korán halni!
Mindent a családért tettem,
Magammal ezt elhitettem.
Volt pénz, pia, drog,
de a családnak egy fillér se jutott.
Szeretet, törődés…? Semmi!
Jó, ha néha volt mit enni.
Nagylábon éltem.
Ami jött, feléltem.
S azt hittem: boldog vagyok.
Azóta kiderült: Lucifer hazudott.
Egy néni rám mutatva zokogott.
Ő volt az, ki a kútba dobott!
Csak a szerencsének köszönhetem éppen,
hogy az egészet túléltem.
Majd egy idős bácsi meséli:
Nem azért dolgozott, hogy ne tudjon megélni.
Kevés nyugdíjat kapott,
Amit aztán pilótajátékra adott.
Sírnak, zokognak.
Talán kéttucatnyian vannak.
S a lelkem mélyén tudom:
Bűnös vagyok, de az ám, nagyon!
Tudom, de másképp gondolom,
És sokadszorra mondom:
Bíró úr, az isten áldja meg magát!
Ártatlan vagyok! Higgyen nekem hát!
A bíró nem kegyelmez,
Nem is tehetné ezt. Őt nem ismertem.
Bűnös! Hangzik a terembe,
S tudom: visznek a verembe.
Becsület: nem ismertem.
Nem csoda: évekkel fizettem.
Bűnhődtem a bűnömért,
Mégis kérdeztem: Miért?!
Rácsok, magas falak…
A szabadság álom maradt.
Mákos ruha, szabályzat,
ki kell bírnom a fegyházat!
Időt kaptam bőven.
Csak a család ne forduljon el tőlem…!
Megváltozok, jó leszek!
Ígérem: soha rosszat nem teszek!
Jelige: „Bika 2019”
(Szombathelyi Országos Büntetés-végrehajtási Intézet, férfi)
A bugyli TC "A bugyli" \f C \l "2"
Egész nap tanultam. Este a zárkatársaim megtanítottak bugylival konzervet nyitni úgy, hogy a doboz nem vágja el a kezemet. Teljes siker. Meg vagyok elégedve magammal. Aki nem tudja, hogy mi az a bugyli, azt megpróbálom felvilágosítani:
A bugyli nem konzervnyitó, és nem is kés. Ő maga a bugyli, egy reneszánsz mindenttudó.
A szegény, nagy múltú somogyi bugylibicska megsértődne, ha látná utódját, vagy szégyellné magát miatta. Régi késgyártó iparosok üzletrontási vagy jogtalan névhasználati pert indítanának, ha ő szabadpiaci termék lenne. De „Ő” csak zárt körben használható.
Régészetileg vizsgálva a tárgyat korai vaskorinak lehetne tekinteni. Ha alaposan megnézzük, felfedezhetjük rajta a fémmegmunkálás kezdeti, alapvető előremutató sikereit. Az ókori feltaláló, ha nem tévedek, „késnek” szánta, mivel nem volt etalon, így erre a fejlődési fokra jutott.
Archeobiológiailag ő egy talány. A korai vaskorban minden bizonnyal tölgyfa már volt. Akkor a kérdés csak az, hogy maradhatott ilyen jó állapotban idáig?
Morfológiailag vizsgálva sem könnyű egyértelmű meghatározást adni. Ha a régészeti szakvéleményből indulunk ki, akkor stílusát az archaikus mesterek valamelyikéhez kellene sorolni. Ezzel csak az a hiba, hogy többségét e témakörben nem ismeri a szakirodalom, de céltudatos egyszerűsége erre a gondolavilágra hajaz – mai szóhasználattal élve.
Egyszerűségében, praktikus vonalvezetésében a BAUHAUS gondolatvilága is felfedezhető. A fém és a fa kapcsolata tökéletes, ez a kis része remek. A fafelület núttolása sajnos már nem közelíti meg a kezdő asztalosinas nívóját sem.
Ipartörténeti szempontok alapján vizsgálva egy bizonyos, sem a huszadik, sem a huszonegyedik században nem készülhetett, mivel akkor az emberiség ismerte a sorozatgyártást és alkalmazta is. Ennek pedig látható nyomai sem fedezhetők fel rajta.
Talán kisipari termék? Ha az, akkor biztos, hogy nem mestermunka, mert annak nyomai sem találhatók.
Talán a népművészet valamelyik mesterének a műve? Nem lehet. Sem egy tulipán, sem egy pipacs vagy rovás sincs rajta.
Talán kontármunka lehet? Nem, az sem lehet, mert akkor hogyan kerülhetne egy ilyen állami eltartott kezébe olyan termék, amely nem rendelkezik ISO minősítéssel?!
KÉP!!!
- - -
A háromszög TC "A háromszög" \f C \l "1"
Nem holmi Bermuda, annál sokkal fontosabb. Egy önálló élet egy új nap hajnalán. Még álmok közötti, vasajtókattogástól pokolba-kívánós, meggyötört hangulatú túszdráma ez.
Mit ez?! Ő! A háromszög. Aki nélkül nincsen lelki béke, se nyugalom, de talán…még kedvezmény se. Egy fehér, állandóan más és más háromszögbe zárt hatalom. És én csináltam. Nem csupán feladat, kihívás, mi több, rám ruházott bizalom ez, annál sokkal több. Részese vagyok, lehetek rendnek, egy rendszernek, amiben az egység: nem kétség. Ez nem csak egy vedd fel - vedd le a sapkát játszóház. Ebben a háromszögben az egyensúly hite lakozik.
Egy gyűrött geometriai tévedés, egy ránc, egy elfelejtett hajlítás és máris vége. Nincs többé semmi, ami összetartaná az elképzelt valót, az önmegvalósítás képletét, de talán még a jövőnk tükrében is új trendek születnek. És nem könnyű ezzel a teherrel élni. A felelősség súlya mérhetetlen, inkább gigászi, hiszen nem tévedhetek! Nincs idő javítani, nincs alázat, megbánás vagy az újrakezdés záradéka. Ebben a játszmában a tökéletesség-spirál két kezével markol és szorít, szorít, amíg véget nem ér a rám ruházott bűnhődés.
Nem holmi rejtély ez, amiben okot és okozatot kell keresnem, nem egy szadizmatikus végrehajtási struktúra, ez maga a Nevelő Szándék. Mondanám, írnám, hogy vegyük át együtt, lépésről lépésre, melyik mozdulatot melyik kövesse, de az alapanyagok változatos, olykor torz megjelenési formái lehetetlenné teszik az egységes utasítások rögzítését. És ez benne a szép. Hogy minden nap más. Új kihívás. A szélek egyezése, a térben való elhelyezés roppant precizitása és végül a vizitor szúrós szemének megnyugvó pillantása. Az az igazán boldog pillanat! Az elismerés huncut mosolya, a rám bízott feladat és szellemi képességeim határainak találkozásából született már-már ösztönös végeredmény, a siker záloga: Sikerült! Megcsináltad, te elvetemült gazfickó, te bűnöktől terhes szégyene e Földnek – kiáltanak az ellenőrző szemek és én megnyugodhatok. Képes voltam rá.
Háromszöget hajtottam a törölközőmből, olyat, amilyet még sohasem talán.
Jelige: „Remény”
(Somogy Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet, férfi)
Saját falaink TC "Saját falaink" \f C \l "2"
Pipi-pipi-pipi – jelzett az ébresztőóra. A fiú gyorsan lenyomta, és visszadugta fejét a takarója alá. Kilenc óra volt, de tudta, tízre be kell érnie a munkahelyére. Összeszedte minden erejét, a takarót ledobta magáról, és azzal a lendülettel fel is kelt. Kábán az ablakhoz lépett, majd elhúzta a függönyt. Esett az eső, de a felhőkön áthatoló napsugarak valamivel szebbé tették az összképet. Pár percig nézte az utcát, a járókelőket, aztán, ahogy eszébe jutott az a fejmosás, amit a múltkori késése miatt kapott, gyorsan a fürdőszobába rohant...
Ezalatt az ország másik felén egy férfi krumplit pucolt, és gondolataiban elmerülve kereste a választ arra, hogy megérte-e több milliót elcsalni, ha ilyen súlyos árat kellett fizetnie érte.
Ötévi szabadságvesztésre ítélték adócsalások miatt. Büntetésének javát dolgozóként töltötte. Harmadik éve volt már a rabkonyhán, a börtönben mindenki ismerte, az őrök is Öregnek szólították, a több évi problémamentes munkájának köszönhetően. Persze jellemének is köszönhette, hogy hamar megkedvelték az emberek. Laza volt, közvetlen mindenkivel. Szinte mindig mosolygott, nevetett, humorával társainak is könnyebbé tette a napjait.
De magányos pillanataiban sokat emésztette magát félresiklott életén...
Már majdnem tíz óra volt, mikor a fiú kilépett a lépcsőház ajtaján. Az utat fürkészte, hogy minél hamarabb leinthessen egy taxit. Nem lakott messze munkahelyétől, de mivel reggel kényelmesen készülődött, kénytelen volt sietni.
Már késésben volt, mire elcsípett egyet. Hamar odaért, így már a taxiban ülve azon járt az esze, hogy fogja sokadjára kimagyarázni magát a késés miatt. Fizetett, köszönés nélkül kiszállt, és rohant is be az irodába.
Még az asztalához sem tudott leülni, főnöke belépett a helyiségbe. Miután kétperces monológot tartott az ideális irodai asszisztensről, közölte a fiúval, hogy ennyire felelőtlen, megbízhatatlan alkalmazottat nem kíván tovább foglalkoztatni. Így már abban az órában összepakolta azt a kevés holmit, amit rövid, másfél hónapos asszisztensi pályafutása alatt az irodába vitt.
Munkaadója sokszor furán nézte a fiú asztalát díszítő haszontalan mütyüröket, de úgy gondolta, ezekkel csak otthonosabbá akarja tenni munkaterületét. Persze erről szó sem volt, egyszerűen a monoton papírmunka közben ezekkel játszott.
Az nem is bosszantotta, hogy ismét kirúgták, – egy év alatt ez már a harmadik munkahelye volt – hanem az, hogy így feleslegesen adott ki pénzt a taxira.
Miközben holmijával a hóna alatt sétált ki az irodából, volt munkaadója utánaszólt, hogy jöjjön vissza holnap a felmondólevelét aláírni. Mint aki meg sem hallotta, köszönés nélkül vágta be maga után az iroda ajtaját...
Ma rövid napja volt. Ez a rabkonyhán annyit jelentett, hogy miután kiosztotta rabtársainak az ebédet és a hideg vacsorát, nagyjából véget is ért a munkája aznapra. Annak ellenére, hogy ezeken a napokon már délután kettőkor a zárkájában pihenhetett, nem szerette a rövid műszakot. Szívesebben dolgozott, legalább lefoglalta a munka, így kevesebbet járt az esze életének azon mozzanatain, melyeket utólag már másképp lát.
Zárkájában nyolcan voltak. Mind különböző ember, mind máshonnan jött, de a külvilágtól való elzártság és a szabadságvesztéssel járó korlátok részben összetartották őket. Mindegyiküknek az volt a legfontosabb, hogy családjukkal együtt, tiszta lappal folytathassák civil életüket. Mind a nyolcan dolgozók voltak, jobb körülmények közt teltek mindennapjaik, mint nem dolgozó rabtársaiké. Munka után kártyázással, beszélgetéssel, levélírással töltötték szabadidejüket. A férfi is így ütötte el az idejét, beszélgetések közben mindig ő csempészte a legtöbb humort mondandójába, általában a társaság középpontja volt.
De ez a nap más volt. Az ágyán feküdt, és szótlanul nézte a tévét. Gondolataiban elmerülve meg sem hallotta zárkatársainak örömkiáltásait egy-egy megnyert kártyaparti után. Valójában már napok óta rossz hangulata volt, de eddig könnyedén leplezte. Ma már képtelen volt mosolyogni az emberekre, inkább kerülte mások társaságát. Társai nem furcsállták viselkedését, tudták, mi zárkózottságának, rosszkedvének oka…
Az eső már nem esett. Egy kis ideig állt még volt munkahelyének bejárata előtt, aztán elindult törzshelyére, ahol minden délután italozgatni szokott. Több okból is hamar megszerette ezt a kocsmát, de a legfontosabb mégis az volt, hogy a barátnőjét itt ismerte meg. Csak pár hónapja voltak együtt, sokszor találkoztak a kocsmában, ugyanis a lány ott dolgozott, mint pultos.
Mindössze két vendég volt bent, a lány a pénztárgéppel babrált. Barátja leült a pulthoz, csókkal üdvözölték egymást. A fiú azonnal észrevette, hogy kedvese furcsállja a korai találkozást. Így kért egy sört és azonnal a lényegre tért. Arról nem beszélt részletesen, miért is rúgták ki, csak volt főnökét szidta. Barátnője persze hamar kivette a fiú szavaiból, hogy ismételten csakis saját felelőtlenségének köszönhette a dolgot.
Legszívesebben félbeszakította volna barátja önsajnáltató meséjét, de nem tette. Tisztában volt azzal, hogy a fiú elmúlt egy éve szörnyű volt. Édesanyja hosszú harc után halt meg rákban, testvére messze külföldre költözött, teljesen megszakadt a kapcsolatuk. Apjára haragudott, évek óta hallani se akart róla. A lány ezek után úgy érezte, ezek a dolgok mind közrejátszanak barátja viselkedésében.
Szerette a fiút. Szeretette az esze, a humora, a nagy szíve miatt, de leginkább azért, mert megosztotta vele családja széthullásának rémes történetét. Azt gondolta, olyan bizalmat kapott, melyet csak kevesen kapnak.
Talán ezért is jutott arra a döntésre, hogy nem nézi tovább szerelme önpusztítását, őszintén elmondja véleményét…
Zárkatársai próbálták egy-egy beszélgetésbe bevonni a férfit, de pár tőmondatnál több nem hagyta el a száját. Sokan tudták keserűségének miértjét. Míg legtöbbjüknek pusztán a bezártság, a külvilágtól való elzártság szolgált büntetésül, addig a férfi mindent elveszített, ami fontos volt számára. Családját, barátait, a vagyonát. Évek óta csak annyit tudott a kinti dolgokról, amit egyetlen kitartó barátja közölt vele a beszélőkön. Erősnek mutatta magát mindenki előtt. Sokan tisztelték emiatt. Olyan csapások érték, melyeket egy szabad ember is nehezen dolgozna fel, de ő soha jelét sem adta gyengeségnek. A mai nap mégis térdre kényszerítette.
Úgy érezte, másnap kezdődik igazi büntetése. Üressé lett életével kell szembesülnie…
A lány lezárta a kasszát, feltakarított. Zárni készült. Barátja, aki idő közben bement a városba, már a kocsma előtt várta. Gyalog indultak el a lány lakásához. A fiú egész úton arról beszélt, hogy ezek után mennyire körültekintően fog válogatni a munkák közt. De mikor elkezdte részletesen felvázolni az ideális munkahelyet, barátnője nem bírta tovább és elmondta mindazt, amit már hamarabb ki kellett volna mondania.
Elmondta, hogy szerinte a fiú problémái mind abból fakadnak, hogy családja széthullását nem tudta igazán feldolgozni. Elmondta, hogy nagyon szereti amiatt, mert anno megosztotta vele fájdalmát – és így mérhetetlenül nagy bizalommal ajándékozta meg –, de biztos benne, barátja csak akkor tud túllépni az őt ért temérdek szörnyűségen, ha mindezt a fájdalmat azzal osztja meg, aki ezeknek ugyanúgy részese volt.
Barátja először érdeklődve hallgatta a lányt, de mondatról mondatra egyre inkább utálta hallgatni. Nem reagált barátnője véleményére. A lány lakása előtt elbúcsúztak, majd hazaindult.
Kedvesének szavait egész úton próbálta kiverni a fejéből.
Még otthon sem hagyta nyugodni a lelkifröccs, melyet barátnőjétől kapott. Nagyon fáradtnak érezte magát, sok volt neki a mai nap. Lefeküdt, pihenésre volt szüksége. Túl sok gondolat cikázott egyszerre a fejében. Egyik pillanatban dühvel telve gondolt barátnőjére, mert azzal szembesítette, amivel még soha senki. Másik pillanatban pedig szerette őszinte aggódásáért.
Ossza meg mással is a fájdalmát? Azokkal, azzal, akik ugyanúgy átélték? Tegye félre apja iránt érzett haragját?
Ezekkel a kérdésekkel a fejében sokáig képtelen volt elaludni. Később elnyomta az álom.
Csak pár óra múlva, mobilja csörgésére ébredt fel. Nem akarta felvenni, senkivel sem akart beszélni, de a hívó kitartó volt. Öt percnyi csörgés után kénytelen volt kimászni az ágyból, és felvenni a telefonját. Apjának régi jó ismerőse hívta. Rövid ideig beszéltek.
A telefonálás végeztével az ablakhoz ment, majd kinyitotta.
Már este volt. Pár gyalogost és egy-két áthaladó autót leszámítva üres lett az utca. Levegőre volt szüksége. A levegő, ami így a szobába tódult, segített tisztára mosni a gondolatait. Nem akarta elhinni, hogy ennyi minden összejöhet egy nap alatt.
Először barátnője, most pedig ez a hívás… Az évek alatt elnyomott fájdalom most hirtelen előtört. Mégis, hosszú idő után most érezte magát igazán erősnek és határozottnak. Megragadta telefonját, visszahívta régi ismerősüket. Megkérdezett pár dolgot, majd megköszönt mindent és letette mobilját. Visszadőlt ágyába, beállította ébresztőóráját és lehunyta szemeit.
Szíve nehéz volt, de mégis könnyűnek érezte magát. Ma felnyitották a szemét, lehetősége van ismét teljes életet élni…
Hangos csengetés ébresztette a rabokat. Mint ahogy minden reggel, a férfi felkelt, megmosakodott és belebújt rabruhájába. De a többiekkel ellentétben ma nem rakta rendbe ágyát, hanem szivacsát, párnáját, takaróját egybecsomagolta és az ágya elé tette.
Eljött számára az a nap, melyet minden börtönlakó a legjobban vár. Szabadulásának napja.
Már előző nap összepakolt mindent, dolgainak javát így is szétosztotta zárkatársai közt. Egyenként elköszönt mindenkitől.
Hét órakor jöttek érte. Elvitték a raktárba, ahol le kellett adnia mindent, amit az intézet biztosított számára. Végül, hosszú évek után ismét civil ruhát húzhatott.
Közel négy évnyi szürkeség után furcsán érezte magát saját ruhájában.
Úton a gazdasági osztály felé (ahol a rabkonyhán keresett pénzét vehette fel) még vetett pár pillantást a zárkaajtókra, a rabokat ide-oda kísérgető őrökre, és eszébe jutott, mennyire egyszerű is volt minden odabenn, mennyire nehéz is lesz kinn szembenézni mindazzal, amit ezek a falak segítettek eltakarni.
Alig fél óra múlva a szabadulópapírjaival a kezében állt az utolsó kapu előtt, ami addig a szabadságtól elválasztotta. Még utoljára egyeztették az adatait, sok szerencsét kívántak neki, és kinyitották a kaput. A férfi kilépett az utcára, majd hatalmasat szippantott a levegőbe.
Furcsállta, hogy egyetlen hű barátja nincs sehol, pedig megbeszélték, hogy várni fogja. Biztos volt benne, hogy valami közbejöhetett neki, így azt látta a legjobbnak, ha keres egy telefonfülkét és felhívja.
Miközben holmijai közt kereste a telefonszámot, fel-felnézett, hátha barátja idő közben megérkezik.
Abbahagyta a keresést és mereven bámulta az utca másik oldalát. Nem akart hinni a szemének.
A fia állt ott. Hosszú másodpercekig nézték egymást. A fiú elindult apjához, majd mikor odaért, erősen átölelte. Könnybe lábadtak a férfi szemei. Fia ölelése melegséggel öntötte el. Szavak nélkül is tudta, hogy hosszú évek után végre megbocsátást nyert.
Azok után, hogy börtönbüntetése alatt meghalt a felesége, nagyobbik fia külföldre költözött, csak egy szem fia maradt meg neki, aki nem akarta vele felvenni a kapcsolatot. A fiú sokáig gyűlölte apját, mert akkor hagyta magár a családját, amikor a legnagyobb szükség volt rá, mint családfőre. De rájött, hogy ha megbocsát apjának, lehetőséget ad mindkettejüknek arra, hogy ismét teljes, kerek életet éljenek. Döntésében fontos szerepet játszott előző, tanulságos napja…
Még percekig ölelték egymást…
Az, hogy kettejük élete miként folytatódik, nem része a történetnek. De az biztos, hogy az esélyt mind a ketten megkapták.
A fiú az apja személyében a családját kaphatja vissza. Apja pedig fia személyében a reményt. Reményt az új életre, és arra, hogy emelt fővel vágjon neki annak a világnak, melynek önhibájából nem volt része évekig.
Mindannyian nagyon jól tudjuk, hogy az élet temérdek akadályt tesz elénk, mégis sokan megtesszük, hogy azoktól fordulunk el, akikről tudjuk, mennyire nagyot is botlottak.
Jelige: „8778”
(Szegedi Fegyház és Börtön, férfi)
„Hé, ember, légy jó!” TC "\,,Hé, ember, légy jó!\”" \f C \l "2"
Börtönbe kerüléssel az ember megszokott életritmusa és életcélja nagyban megváltozik. Azok számára, akik nem „börtönbe valónak” születtek és előtte évtizedeken keresztül élték a környezetük, tudásuk és képzettségüknek megfelelő életüket, azoknak ez a zárt, túlideologizált világ olyan, mint a pampák büszke, fekete párducának a cirkuszi porond. Sivár, kegyetlen, beszűkült világú, ahol csak ritkán azok a dolgok igazándiból is, mint aminek látszanak.
A fogvatartottak többségének a legfontosabb célja: csak túlélni bármi áron. Emiatt is, no meg azért a kinti élet besugárzása miatt is, a „börtönélet” az elmúlt időszak alatt, hogy a kinti élet is, elromlott. Azok az ideák, amelyek régen a zsiványokról és a zsiványbecsületről szóltak, feledendők. Még csak az írmagja sem található meg, mert az önzés – a „csak én, és senki más” – mindent tarol itt bent, mint pókerban a Royal Flush, miközben mindenki úgy hazudgál össze-vissza, mint a kártyaasztal mellett.
Pedig ebben a helyzetben a megjavuláshoz, a társadalomba és az azok útvesztőibe visszavezető jogtisztelő állampolgárra váláshoz vezető út nagyon nehéz, sok buktatóval van tele. Ezt is csak az tudja véghezvinni, aki nagyon akarja, a fogvatartó állomány tagjai elősegítik, néha egy kicsit félrenézve is, de tudatosán befolyásolják a fogvatartott cselekedeteit azok irányába kinyílni, a kapcsolattartást elősegíteni, akikben van annyi kurázsi, hogy a visszatérni akarókban a jót erősítsék.
Ezek a kapcsolattartók legtöbbször a családtagokból kerülnek ki. A tapasztalatom szerint ezek az Édesanyák, akik a lelkük utolsó rezdülésével is megbocsátanak az „eltévedt” gyermekeiknek, mint Édesanyám is.
Édesanyámnak
Itt állok fáradtan,
Utam eltévedt szegletén.
Azon gondolkodván bezártan,
Mily fájdalom is ez Anyámnak?
Ki vagy TE nékem,
Ki életet adtál?
Dobogó szívembe ritmust,
Lelkembe napfényt raktál.
Verejtéked értem folyt,
Örültél, ha örültem,
S megnyugodott lelked,
Ha béke volt köröttem.
Legyőzted a legyőzhetetlent.
Érdekembe félretettél mindent,
Mi fontos volt Néked,
Mert mindent, mi jó,
Nekem kérted.
Őszülő hajadat tincsbe fontad,
Miközben mindig a kezemet fogtad.
Őriztél, óvtál – vigyáztál énreám,
Mert Te vagy az Édesanyám.
Sajnálom, de életed őszén
Nagy fájdalmat okoztam,
Ez kínos főként.
Megfáradt a tested.
De lelked az Ősöké,
Szeretni foglak én
Örökkön örökké!
Beszédem volt az Úrral!
S az volt az én fohászom,
Ha majdan tested a földbe jut,
Lelked a mennybe szálljon.
Egy elítéltnek, így nekem is, tudomásul kell venni, hogy a büntetés a bűncselekménye miatti, a törvények által meghatározott joghátrány. E joghátránynak viszont az alkotmányunk szerint nem lehet az a célja, hogy letöltése után az elkövető, vagyis én, ne tudjak a társadalomba visszailleszkedni. Ahhoz, hogy a folyamat a lehető legzökkenőmentesebb legyen, mindent elkövetek a reám kint váró családom, Feleségem és Fiam által nyújtott segítő szándék maradéktalan kihasználására és viszonzására.
Igaz, e nem mindennapi kapcsolatot a megelőző együtt töltött csodálatos huszonegy év alapozta meg. Énnekem azért is furcsák a körülöttem zajló túl zajos és helyenként szenvedélyesen gonosz vitákkal, megjegyzésekkel fűszerezett családi viszályokról szóló történetek, melyek vége mindig szakítás, mert mi a feleségemmel mások előtt még egy hangos nemet sem ejtettünk ki a szánkon egymás ellen. Pedig én a „mackós” megjelenésemmel egy fényévnyi előnnyel rendelkeztem a törékeny asszonyommal szemben a testem erejével. De ő a megfontoltságával, szeretetével, ősanyai jóságával mindig zökkenőmentesen levezette a vitákat, miközben engem pillanatok alatt az ujjai köré tekert, mely folyamatoknak a befejezése majd egyszáz százalékban a hitvesi kötelesség ellátásának „intellektuális behajtásával” végződtek.
Ily módon minálunk az unalmas esti TV-nézések, fej- és különböző fájdalmakra való hivatkozások ismeretlen fogalmak voltak. Ily módon nekem talán nagyobb esélyem van a család egyben tartása mellett bizakodva várni a szabadulásomat.
Drágámnak!
Komárnak dalára éreztelek először,
Tudtam már akkor, Te vagy a jövőm!
Leomló hajadat érezte két kezem,
Karcsú derekadon akadt meg két szemem.
Dús kebledre boríthattam fejem,
Az volt a mennyország, így emlékezem.
Ölelő karjaid hozták meg a tavaszt.
Nem számított semmi, csak hogy láthassalak.
Emlékszem a percre, mikor megengedted,
Ölelő két kezed köré tekeredtem.
Átjárva testemet a rég várt öröm,
Mosolygott a mennyben összes elődöm.
Megjártuk együtt a hadak útjait,
Élveztük az élet vizét, szeltük habjait.
Ám de minden megpróbáltatás után:
Drágám! Újra csak magát választanám!
Ahhoz, hogy az emberfia, ki sokszor egy pillanatnyi kontrollálatlan magatartása miatt kerül sok-sok évig fogvatartott állományba, a büntetését a lehető legrövidebb idő alatt ki tudja tölteni, a lehetőségekhez képest a maximális kedvezményeket meg tudja kapni, „életzsonglőrnek” kell hogy legyen. Legalábbis nekem csak ez lehet a célom, mert vár egy csodálatos teremtés, ki huszonegy éve a párom, és közös legkedvesebb „alkotásunk”, gyermekünk, ki a bencés gimnázium elvégzése után most főiskolára jár. Hogy az elkövetett bűncselekményem miatti büntetésem okozta „távolságtartást a családomtól” a minimálisra csökkentsem, mindent elkövetek. Ezért törekszem arra, hogy a benti környezetemben lévőkkel normális esélynövelő kapcsolatot alakítsak ki, mely során a békés és céltudatos egymás mellett élés lehetőségének maximális kiaknázásával csökkentsük a súrlódások mértékét.
Ez a szemlélet vezetett el odáig, hogy még a nagyon szélsőséges emberi tulajdonságokkal felruházott fogvatartott társaimmal is a lehetőségekhez képest normális benti életvitelt lehessen kialakítani, mely előfeltétele azon normáknak, melyek a „zökkenőmentes” és időbeni szabadulás esélyét megadja nekem és környezetem tagjainak is.
Ma is légy jó mindhalálig!
Hé, ember! Tedd le a követ!
Ne vesd olyanra, ki megkövet!
Aki bár bűnös,
De megbánta bűneit.
Ha Isten megbocsájt
Bocsáss meg neki TE is!
Hé, ember! Ne légy szemforgató!
Hisz az igazról hiszed, hogy hamis,
A hamisról pedig, hogy való.
Hát van olyan ember szerinted
Ki bűntelen?
E világon bizony mondom, hogy nincs ilyen.
Hé, ember! Tanulj meg bízni,
S ha adhatsz, adj még egy esélyt,
Jobb lesz, mint utólag sírni,
Ha Te is hibáznál bűnbocsánatért.
Hé, ember! Ma is légy jó!
S élj akként, ahogy ítélsz,
Legyél az életre méltó.
Meglátod: így „Mindhalálig Élni Oly Jó!”
Azonban hiába követsz el mindent a megújulásodhoz, ha nem csempészed vissza magadba az őseink sikerességének egyik fő alappillérét, melyet évezredeken keresztül természetesnek vettek és alkalmaztak a mindennapokban. Ez pedig a nagybetűs SZERETET! Elődeink hite szerint lelkeik fent ragyognak az égen csillagok formájában és mutatják utunkat. De a helyes útra csak az tud rátalálni, akinek a szívében még pislákol a szeretet kiscsillaga.
Oh Uram! Kérünk Téged!
Vedd oltalmadba őseink lelkét!
Nekünk meg mutass utat
Egy szebb jövő felé!
Úgy legyen.
[múlt, jelen, jövő] TC "[múlt, jelen, jövő]" \f C \l "1"
„Mindenki a saját baklövéseit nevezi tapasztalatnak.”
Oscar Wilde, angol író, Pentonville, 1895-1897
Jelige: „Hannibál”
(Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet, férfi)
Egy igaz történet TC "Egy igaz történet" \f C \l "2"
Egyetemi éveimben esett meg (kb. 1995-’96-ban), hogy három barátommal, akivel közös albérletben laktunk, elhatároztuk, elmegyünk szerdán a jogi kar bulijára, amit mindenki csak „Univ-bulinak” hívott, mivel az Universitas Kollégiumban tartották minden szerdán 21.00-05.00-ig.
Akkoriban volt egy kocsim, egy kis Polski. Nagy nehezen bezsúfolódtunk, és elindultunk. Meg volt beszélve, hogy lesz egy srác, Szabolcsnak hívták, hogy ő vezet majd visszafelé, ezért ő nem ihat a buliban alkoholt. Ehhez képest ő volt az első, aki berúgott. Látva ezt sürgősen válságtanácskozást tartottunk, ami az állapotunkhoz képest egészen jól sikerült. Volt egy jó barátom, aki ott lakott a koleszban, ő mondta, hogy cseréljünk, ő meg a szobatársai beülnek az autóba (neki is volt jogsija) és visszamennek az albérletünkbe, és ott alszanak, míg mi az Univban vagyunk.
Minden szépen is ment, csakhogy én is nagyon betintáztam, ezért a III. emelet 301-es szoba helyett a IV. emelet 401-be mentem fel a buliból.
Az pedig egy lányszoba volt! Az előtérben volt egy fürdőszoba, gyorsan letusoltam, azután be a szobába, egy kisgatyában, és be az első (üresnek tűnő) ágyba. Azt még az állapotom ellenére is felismertem, hogy „túl szűk” az ágy, de akkor győzött az ital, a füleim között hangtalan robbanás történt, én pedig elájultam. Másnap hajnalban kezdődtek a meglepetések: idegen szoba, idegen ágy, és egy meseszép, pucér, szőke csaj az oldalamon. Ekkor kezdtem el tűnődni: „Te jó Isten, hol vagyok? Mit csináltam tegnap éjszaka, ki ez a bige mellettem?” Ő is lassan felébredt, édesen rám mosolygott, és adott egy puszit. A szavaiból kihámoztam, hogy ő is piált tegnap este, és azt hitte, hogy a buliban szedett össze. Felvilágosítottam az igazságról, és gyorsan felöltöztem, elköszöntem, és elmentem, mivel már a szobatársnői is ébredeztek.
Bementem az egyetemre, de nem bírtam odafigyelni, bár én sohasem voltam másnapos, bármennyit is ittam. Csak borzasztóan kiszáradtnak éreztem magamat. Nem ment ki az a szőke lány a fejemből.
Délután 14 óra körül visszamentem a koleszba, egy csokor sárga rózsával a kezemben, hogy a Bettyt (ez a neve a lánynak) kiengeszteljem az éjszakai macerálásért. Nevetve fogadott, örült a virágnak, és már együtt találgattuk, hogy történt-e „valami” az éjjel, mert egyikőnk sem emlékezett semmire. A vége az lett, hogy egy fél évre ő lett a barátnőm. Itt a vége, fuss el véle!
Jelige: „Igazság”
(Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet, férfi)
Életigazság TC "Életigazság" \f C \l "2"
Olyan különösen vagyunk mi emberek –
a lelkünk sír az arcunk nevet –
Azt hisszük hogyha a másik szeme ragyog –
gondolatai tiszták és szabadok –
És nem vesszük észre dehogy vesszük észre –
hogy könnyek ülnek a másik csillogó szemében –
Olyan furcsák vagyunk mi emberek –
a lelkünk sír az ajkunk nevet –
Hazugság az egész életünk –
hisz akkor is sírunk amikor nevetünk!
Fájdalom nélkül TC "Fájdalom nélkül" \f C \l "2"
Boldog az kinek nincsen semmi álma –
Boldog az kinek nincsen semmi vágya –
Boldog az ki nem tud sírni de tud feledni –
De legboldogabb az ki nem tud szeretni.
Jelige: „Az élet”
(Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet, nő)
A lét TC "A lét" \f C \l "2"
Életünk folyamatos küzdelem.
Értelmetlen célokért hajtunk szüntelen.
Elbukunk, pihenünk, majd újra felállunk,
Elavult hitünk helyett újat találunk.
Gyermekként még csodás a világ.
De felnövünk gyorsan és eltűnik a varázs,
Felszáll a köd, mi elménket takarta
Befogad a Föld ha elbukunk rajta.
Utunkat meghatározza két parancsoló lételem
Uralkodik rajtunk az ész és az érzelem.
Érzelmeink, vágyaink hajtanak egyre tovább,
Céljaink eléréséért küzdünk egy életen át.
Jelige: „A látszat csal”
(Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet, férfi)
Vadászat TC "Vadászat" \f C \l "2"
A bérelt kocsi nagyot zökkent és a motor felzúgott, mikor egy sebességfokozattal visszakapcsoltam az utolsó kanyar előtt. Erősen reménykedtem, hogy az elmúlt egy óra tekergése után már csak ez az egy kanyar választ el engem attól a hegyi parkolótól, ahova igyekeztem. A GPS már szinte az elején bemondta az unalmast, mikor a behavazott hegyi utakra értem. Tíz percig ismételte monoton hangon, hogy „újratervezés”, mígnem egy ingerült mozdulattal elhallgattattam. Próbáltam a rádión befogni valamilyen adást, de csak recsegés hallatszott a hangszórókból. Marad a csend és a jó öreg papírtérkép.
Szerencsére nem volt túl sok elágazás és a táblák is egyértelműen mutatták az utat. Így is sokkal több időt vett el az utazás, mint eredetileg terveztem. Rosszul járható hegyi utakkal és havazással számoltam, de hóviharral és a kocsi állapotával nem. Kiértem a kanyarból és sikerült lendületben maradnom. Felpörgettem a motort és imádkoztam, hogy a hólánc kitartson.
Ötven méter után megláttam a havazásban a letérőt és a parkolót jelző táblát. Önkéntelenül is kiraktam jobbra az irányjelzőt. Nem mintha attól kellett volna félnem, hogy valaki belém rohan ezen az elhagyatott úton. A parkoló természetesen üres volt, válogathattam a helyekben. Leírtam egy nagy kört, és úgy álltam meg, hogy a kocsi orra a parkoló kijárata felé álljon. Az autó elején lévő csörlő működőképes állapotban volt, így esélyem sem volt arra, hogy ha elakadnék, akkor ki tudom húzni magam húzni a bajból. Leállítottam a motort. A többórányi zúgás után hirtelen szakadt rám a csend. A szélvédőn keresztül figyeltem, ahogy a hópelyhek próbálják ellepni a még meleg motorháztetőt. Egyelőre a hó állt vesztésre, de tudtam, ha így havazik tovább, pár óra múlva az is nehezemre fog esni, hogy az üres parkolóban megtaláljam a kocsit. Magamhoz vettem a mellettem lévő ülésen heverő térképet, a fejembe húztam a sapkámat, rá pedig a vízhatlan anorákom kapucniját.
Mély levegőt vettem és kitártam az ajtót. A hideg szél apró tűinek ezreivel bökdöste az arcomat és azonnal befurakodott a dzsekim résein. Fázósan húztam összébb a nyakamon a kabátot. Ahogy elengedtem az ajtót, a szél azonnal bevágta mögöttem. Számítottam rá, ezért meg sem rezzentem a dörejre.
Felnyitottam a csomagteret és elkezdtem kirakni a még szükséges dolgokat. Éppen egy tartalék zoknit keresgéltem a csomagtartó mélyén, amikor a szélvédőn keresztül mozgásra lettem figyelmes. Az elmúlt húsz percben míg pakolásztam, a havazás jelentős mértékben alábbhagyott.
Először azt hittem, hogy a kocsi tetejéről az ablakon végigfolyó hólé csalta meg a szemem. Ekkor ismét mozgást észleltem. Szememet meresztve próbáltam az üveget borító vízcseppeken keresztül kivenni, hogy mit is látok, de akárhogy erőlködtem, nem sikerült értelmeznem a képet.
Kiléptem az ajtó mögül és azonnal megmerevedtem. Egy hatalmas szarvasbika agancsos fejét a magasba tartva lépdelt a parkoló túlsó felén. Látva az én mozgásomat, ő is abban a minutumban megállt. Gyanakvással vegyes érdeklődéssel méregetett. A levegőbe szimatolva orrlikai kitágultak és páracsíkok törtek elő belőle. A szél nem felőlem fújt, így nem tudta megállapítani a szagom alapján, vajon veszélyes vagyok-e a számára, ezért továbbra is mozdulatlanul figyelt engem. Félpercnyi néma szemezés után nagyon lassan kezdtem felemelni a kezem, hogy elérjem azt a csomagot, amiben a jövetelemnek értelmét adó tárgy lapult.
Szememet nem mertem levenni a szarvasról. Elértem a zsákot és próbáltam óvatosan kijjebb húzni, hogy a tartalmához férhessek végre. Ekkor sikerült egy kisebb dobozt elmozdítanom eddigi ténykedésemmel, ami hangos zörgéssel a csomagtartó mélyére hullott. Az eddig csendben úgy hatott ez a kis zaj, mintha egy egész készlet csészét ejtettem volna el a porcelánboltban. Abban a pillanatban a szarvas megugrott és pár szökellés után eltűnt a fák között.
Kirántottam a csomagot a kocsi hátuljából, amit eleddig oly óvatosan próbáltam elővarázsolni. Dühösen lecsaptam a kocsi ajtaját. Villámgyorsan magamra aggattam a felszerelést és csoszogó léptekkel – a hótalpakkal csak így lehet hatékonyan mozogni – a parkoló azon pontja felé vettem az irányt, ahol a szarvast eltűnni láttam. Az erdő széléhez érve felfedeztem a frissen hullott hóban a nyomait. Megálltam és próbáltam számba venni a lehetőségeimet. Percnyi töprengés után úgy döntöttem, megkezdem az üldözését ennek a nagyszerű állatnak. Tudtam, hogy az elémúlt tíz percben jelentős előnyre tett szert, de azzal is tisztában voltam, hogy az idő függvényében egyre lassabbá, nyugodtabbá válik majd, és kitartásomnak köszönhetően be fogom érni.
Mielőtt a fák közé léptem, feltekintettem az égre. Van még időm, körülbelül négy vagy öt órám, hogy becserkésszem. Utána lebukik a Nap a hegyormok közé és rohamosan sötétedni kezd. Tehát maximum két, két és fél órát üldözhetem. Ha addig nem sikerül elkapnom, akkor vissza kell fordulnom, tekintve, hogy nem rendelkezem téli sátorral: gyors tempó fenntartása és a viszonylag nagy súlya miatt a kocsiban hagytam. Szóval, ha nem akarok halálra fagyni egy ismeretlen erdő mélyén, akkor igyekeznem kell.
Az eget elnézve és a hegyvidéki időjárást ismerve újabb havazásra nem kell számítanom.
Ahogy beléptem az erdőbe, még nagyobb csend fogadott, mint a parkolóban. A fáknak köszönhetően félhomály uralkodott, ennek ellenére jól kivehetők voltak a megriasztott állat nyomai. Meghúztam a hevedereket magamon, hogy semmi sem lötyögjön, zörögjön rajtam és lassú kocogásra váltottam.
Egyelőre nem aggódtam a talpam alatt ropogó hó és a lihegésem által okozott zajok miatt. Még messze járok. Ahogy haladok a nyomok által vezetve, időt szakítok arra is, hogy megfigyeljem a környezetemet. Egyrészt, mert valószínűleg erre kell majd visszajönnöm, és nem árt, ha megjegyzek pár jellegzetes tájékozódási pontot. Másrészt pedig, mert az erdő a második otthonom.
Az erőltetett tempó ellenére élvezem a kopasz fák között besütő Nap fényét. A havon megcsillan, megtörik, mintha ezernyi apró drágakövet szórtak volna szét rajta. A fák némán meredeznek az ég felé. Néhány helyen egy régmúlt vihar mementójaként kidőlt, vaskos fatörzsek hevernek a földön. A hó félig befedte őket, ettől olyanok, mintha valaki hatalmas, cukormázzal bevont sütidarabokat dobált volna szerteszét.
Másfél órája kocogok és a nyomok alapján úgy ítélem meg, nem lehetek már messze a zsákmányomtól. Engedélyezek magamnak egy perc pihenőt. Odalépek egy bükkfához, felnézek rá a tövében állva, mélyen beszívom a levegőt és a homlokomat a fa hideg törzsének támasztom. Lassan kieresztem a tüdőm fogságából az eddig bent tartott lélegzetet. A következő adag levegőt az orromon keresztül szívom magamba. Azonnal mindent betölt a fakéreg és a föld semmivel sem összetéveszthető illata.
A gondolataimat csak erre fókuszálom. Próbálok a fa részévé válni. Az ujjaim a kéregre tapadnak, érzek minden egyes repedést, göcsörtöt. Semmi dolgom nincs, csak állok és várom a tavaszt. Ágaimra néha egy madár telepedik le, hogy kipihenje magát. Gyökereim az erdei talaj alatt, a sziklák repedéseiben utat törve maguknak kapaszkodnak olyan erővel, ami végtelen nyugalommal tölt el. Szapora légzésem hamar lecsillapodik. A következő légvételnél már nemcsak egy fa vagyok az erdőből.
Maga vagyok az erdő. Egy bagoly képe villan elém, amint fejét forgatva mókásan pislant mindkét szemével. Pockok a meleg fészkükben a gyökerek közt, amint rágcsálják a begyűjtött magokat. Egy hatalmas orr tölti be a képet, amint élelem után kutatva az őszi avar közé túr, pillanatra megvillantva egy félelmetes agyart. Riadt szemű róka, amint óvatos, apró léptekkel fától fáig oson meg-megállva, szájából kilóg még előző áldozata – egy fácán – feje.
Majd hirtelen, minden eddigi képnél erősebben és tisztán egy szarvas képe tölti ki elmémet. Büszkén áll a hólepte fák közt, hatalmas agancsa felér egy növendék fa koronájával. Engem néz. Hirtelen megérzem, hogy nemcsak egy kukkoló vagyok az erdő kollektív tudatában.
Felpattan a szemhéjam és megpördülök. Szemközt velem alig húsz méterre ott áll a szarvas és engem néz. Felmérem a köztünk lévő távolságot és terepet. Egy vízmosás szélén állunk, én az egyik oldalon, ő a másikon.
Esélyem sincs. Főleg, hogy sikerült így meglepnie. Ki is cserkész kicsodát? Ennek ellenére lecsúsztatom vállamról a tokot és próbálom elővenni a tartalmát. Hideg, elgémberedett ujjaimmal kudarcra vagyok ítélve. A következő másodpercben ismét csak a hűlt helyét bámulhatom leendő áldozatomnak. Egy kis ideig tanácstalanul meredek magam elé. Majd elismerő mosoly terül szét az arcomon. Sokáig nem időz rajta, mert eszembe jut, hogy hamarosan sötétedik és most kell döntenem.
Körbepillantva felmérem a terepet. Átmászom a vízmosáson, megszemlélem, hogy merre indult tovább ellenfelem. Naná, hogy hegynek fel! Persze, négy lábbal könnyű – dohogok magamban. Előveszem a térképem és megkeresem rajta a parkolót, ahol a kocsit hagytam. Emlékezetembe idézem, merre indultam, hol jártam, milyen pontokat jegyeztem meg. Gondosan mérlegelve beazonosítom őket a térképen. Ezek alapján pár perc alatt megtalálom, hogy hol is vagyok pontosan. Mázlim van megint, mint évek óta oly sokszor már.
Amerre a szarvas szökött előlem, a gerincen túl a völgyben egy tisztáson túristaházat mutat a térkép. Nos, amúgy sem akartam üres kézzel hazamenni, ezért úgy döntök, hogy követem a nyomokat, amíg a ház irányába vezetnek. A gerincig szerencsém is van, ott azonban elválnak útjaink egyelőre. Én a völgy felé veszem az irányt, de előtte megjelölöm faágakkal a helyet, hogy holnap könnyebben megtaláljam. Van egy olyan érzésem, hogy nem veszítjük el egymást. Ebben a megérzésben, mondjuk, az is szerepet játszik, hogy a térkép nézegetése közben nem csak az erdei ház jelét fedeztem fel, hanem a völgy túlsó felén egy vadetetőt is. Az etetőtől nem messze pedig egy forrás és egy hegyi patak is található. Ideális hely egy csapdának. Míg ezekkel a gondolatokkal játszom magamban, le is érek a völgybe a tisztás széléhez. A fák mentén haladok, nem lépek ki a nyílt térre. Közben kitekintek a tisztásra és gyönyörködöm a táj szépségében. A hóban nyomokat fedezek fel. Főleg vadisznókét, de akad ott róka- és őznyom is.
Ez még inkább megerősít az elképzelésemben. Végre megpillantom a házikót a tisztás szélén. Elhagyatottnak tűnik. Egyszerű gerendaház a hátsó falához épített kőkéménnyel, ami kandalló jelenlétét sejteti a szobában. Kilépek a fák közül és már félúton járok a ház felé, amikor eszembe jut valami.
Megfordulok és tekintetemet a hegycsúcs mögé elbújni készülő Napra vetem. Ezerszer láttam már ilyet, de ha tehetem, mindig végignézem. Olyan, mintha az erőtlen, narancssárga fényű korong fennakadna a hegyormon. Egy pillanatra úgy tűnik, ma tényleg elmarad a naplemente. Ám hirtelen erőt vesz magán, és mint aki az előző megtorpanását behozni igyekszik, nekilódul, hogy egy szemhunyásnyi idő múltán eltűnjön az égről. A felhők alja rőtvörös fényben úszik, mintha valaki egy forgatáson a díszeletek mögött egy lámpát égve felejtett volna. A sötétség úgy zuhan a völgyre, mint a vadászó sólyom a nyúlra a mezőn. A hegy és az erdő ebbe a sötétségbe burkolózva néz velem farkasszemet.
Nem bírom sokáig. Visszafordulok a ház felé és szemügyre veszem közelebbről is. Az ablakok némán tekintenek rám, de nem érzek fenyegetést. Megpróbálom a kilincset, és meglepetésemre enged. Belépek az egyetlen szobába, amit csak a hátam mögül beszivárgó fény világít meg. Jól gondoltam, a szemközti falon egy kandalló tátja rám nagyra nyitott száját. Ledobom a felszerelésemet a helyiség egyetlen bútordarabjára. Az asztal nagyot nyekken a súly alatt, de tartja magát. A hátizsákomból előveszem a mini gázpalackot és rátekerem a lámpafejet. Pár pillanat múlva bevilágítja a kicsiny szobát a gázlámpa fénye. Kimegyek, körbejárom a házat. A túlsó oldalon a fal mentén hasogatott fa van felhalmozva.
Áldom a hagyománytisztelő erdőjárókat. Behordok hét ölnyi fát a kandalló mellé. Pár perc múlva a tűz ropogása és fénye tölti be a szobát. Belülről is körbejárom a házat. A homályban maradt sarkokba a lámpával viszek világosságot. Egyszerű, mondhatni puritán a szoba. Az egyik sarokban találok egy favödröt, sajnos törött. Az ablakokkal szemközti falon egy üres polc van a falon. Ha a ház maga nem is, a tűz melege és fénye vidámabbá tesz. Kihúzok egy kis parazsat a tűzből és a fém csajkámban egy kis havat teszek fel rá. Előveszek egy levesport a zsákomból és várom, hogy felforrjon a víz. Amíg elkészül a leves, elrágcsálok némi szárított húst és kétszersültet. A nap fénypontja mégis csak a forró, gőzölgő leves. Feljavítottam némi szárított erdei gombával, ami előző túráim egyik hozadéka. A gyomromba került meleg étel, a kandallóban lobogó vidám tűz és az erőltetett menet megteszi hatását. Amint hálózsákom zippzárját felhúzom és elheveredek a tűz mellett, már alszom is. Mély, pihentető alvásba merülök.
Az órám pittyegésére ébredek még a hajnal érkezése előtt. Tervem végrehajtásához még sötétben kell, hogy kiérjek az etetőhöz. Bár sok kedvem nincs hozzá, kifejtem magam a hálózsákból, ledobom a ruháimat és kirohanok a házból a hóba. Ilyen gyorsan még soha nem fürödtem meg. Először égett, bizsergett a bőröm, de hamar felváltotta ezt a kellemetlen érzést egy jóleső melegség.
Ettől függetlenül nem húztam túl soká a dolgot. Arra jó volt, hogy teljesen felébredjek. Visszarohantam a házba, magamra rántottam a ruháimat egy gyors, erőteljes törülközős dörzsölés után. A hamu alatt szunnyadó maradék parazsat előkotortam és új tüzet izzítottam belőle. A kávét még forrón döntöttem magamba. Néhány perc elteltével már menetkészen léptem ki a sötétbe. Terveim szerint zsákmányom elejtése után még vissza szándékoztam térni. A tüzet csak széttúrtam és a fa pótlását is a nap második felére tettem át.
Az útvonalat már előző este megterveztem, míg a leves elkészültére vártam. Azt is tudtam, hogy hol akarok csapdát állítani, de előtte azért muszáj szemrevételeznem a terepet. Viszonylag hamar az etető közelébe értem. Megtaláltam a helyet is, ahonnan tökéletes rálátás nyílt a terepre. Elővettem a felszerelést, amit eddig hiába cipeltem magammal ezen a hosszú úton. Remélem, ma végre betölti rendeltetését. Elhelyezkedtem és próbáltam felkészülni a hosszú, mozdulatlan várakozásra.
Nem könnyű dolog ez, hiszen az ember figyelme, gondolatai jobban elkalandoznak a várakozás alatt. Szerencsére az erdő gondoskodott a műsorról. Az etető közelsége is szerepet játszott ebben. Órák teltek el. A Nap már rég felkelt, alaposan bevilágítva a területet, akit figyeltem. Hálát adtam az égnek, hogy ma felhőtlen, derült idő van. A levegő is mozdulatlan volt, így a szél se válhatott rejtekhelyem árulójává. Nem kellett aggódnom, hogy a vadállatok, megérezve szagomat, távol maradnak a helytől. Lassan mindenki tiszteletét tette már a környéken, csak rég várt célpontom nem.
Vaddisznófalka garázdálkodott a fák között, óriási gödröket túrva a földbe, miközben összesarazták a fehér hószőnyeget. Őzek jelentek meg később az etetőnél. Félénken, de mégis céltudatosan közeledtek a kihelyezett táplálék felé.
Izgatott lettem. El kell, hogy jöjjön! Mi kell még?! Kaja, ital és most még csajok is. Ennél csábítóbb kombinációt elképzelni se lehet.
Nehezen, de nyugton maradtam. Apró mozdulatokkal megfeszítettem és elernyesztettem izmaimat, hogy a hosszú várakozás alatt megmerevedett végtagjaimba visszatérjen az élet. Úgy éreztem, hamarosan szükség lesz rájuk. Ha eljön az idő, gyorsan kell cselekednem, nem lesz több esélyem. Az őzek már befejezték az evést és kezdtek lassan elvonulni. Magamban halkan elnyomtam egy káromkodást és szívembe alattomosan kezdett a csalódottság érzése bekúszni, mikor egy pillanatra elhallgattak az erdei madarak és az őzek is megmerevedtek. A hegygerinc irányába néztem és megpillantottam, akire már régóta vártam.
Lassan, nyugodtan közeledett. Az őzcsapatot meglátva egy pillanatra megállt, úgy tűnt, felméri a nőstényeket, és elégedettségére szolgálhatott, amit látott, mert hatalmas termetét meghazudtoló könnyedséggel közelebb ügetett a csordához. Pár méterre megállt tőlük, teljesen megmutatva magát. Csodás, izmos alakját, gyönyörű koronáját.
Lélegzetvisszafojtva figyeltem a jelenetet. A szívem a torkomban dobogott és kezdtem félni, hogy olyan hangosan, hogy az egész erdő hallja. Eljött az időm. Semmi másra nem koncentráltam még annyira, mint most, hogy a leghalkabban a célra irányítsam a fegyverem. A keresőben megjelent a szarvas alakja. Egy pillanatra még felnéztem, ellenőriztem a távolságot és állítottam az eszközön.
A szarvas a lencsében még mindig mozdulatlanul állt. Ujjamat ráhelyeztem a kioldóra és apró lélegzetet vettem, hogy ne remegjen a kezem. Ebben a pillanatban mintha csak megérezte volna a szarvas a jelenlétemet, felém fordította a fejét. Lenyomtam a gombot.
A zárrekesz halk kattogása hallatszott, megtörve az erdő csendjét. Profi fényképezőmnek köszönhetően másodpercenként három csodás felvétellel gazdagodtam. A legfontosabb, hogy nem csak én, hanem sok ezer ember is, akik megveszik a lapot, aminek a megbízásából az elmúlt hónapban a hegyeket jártam és a téli erdőről szóló cikksorozathoz készítettem képeket. A természetfotós élete nem könnyű, de tele van felejthetetlen pillanatokkal.
Ez is egy ilyen volt. Mire összeszedtem a fegyverem tartozékait - a fotós fegyvere a fényképezője – az őzek és a szarvas is messze járt. Gondolatban elnézést kértem tőle az elmaradt randijáért. Arcomon elégedett mosollyal indultam vissza a kis ház felé. Itt már végeztem. A feltámadó szélben a fenyőfák helyeslően bólintottak erre a gondolatra. Ennek ellenére hosszú út áll még előttem. Az egész életem.
Jelige: „A szabadság szelleme”
(Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet, férfi)
BEZÁRTSÁG ÉS A REMÉNY TC "BEZÁRTSÁG ÉS A REMÉNY" \f C \l "2"
ÍROK VALAKINEK, KI EZT „EZT LÁTJA”?
MIT IS TUDOK NEKI MONDANI, MOST JÓL TUDOM,
JOGÁBAN ÁLLNA MÉLY MEGVETÉSSEL SÚJTANI,
DE BALSORSOMNAK „JAJSZAVÁRA”,
HA ÉN INNEN ELMEGYEK,
VELEM MARADTOK, TI EMBEREK?
S ÉN EZZEL CSAK MERHETEK,
S VÉLETEK MÉG A REMÉNYT IS ELNYEREM.
KIKOPOGTAM AJTÓCSKÁMON,
ÉN A LELKEMEN ÁTÉREZTEM, S RESZKETEK.
E VILÁG LEHET AZ ÉLETEM?
NEM CSAK KÉPZELEM, S KINT MÁSOK IS,
TÁN AZ EMBEREK?
HA NEM IS LENNE ÍGY MINDEN, MIT REMÉLTEM,
AKKOR SEM VESZÍTHETEK?
MERT ÉN SZABADON ÉLHETEK,
S EGYSZER VÉGET ÉR EZ A RÉMÁLOM,
S – KI TUDJA? –
TALÁN NYÁRON?
[nő. nő. nő.] TC "[nő. nő. nő.]" \f C \l "1
„... Az ócska lámpa fényét néztem / a szemében, hogyan ragyog. / S ő könnyes lett a nevetésben, / mikor testét csókoltam ott / ahol, hogy egyszer én is éltem / a föld mégis nyomot hagyott.”
Gérecz Attila, öttusázó, Gyűjtő-Vác-Márianosztra 1950 - 1956
Jelige: „Tisza”
(Állampusztai Országos Büntetés-végrehajtási Intézet, férfi)
Asszony TC "Asszony" \f C \l "2"
Erősebb a lelke,
Mint a férje ökle.
Fel soha nem adja,
Ha fáradt is a karja.
Gyermek ha rajta csüng,
Estére sem csügged.
Erőt honnan meríti,
Ha urát baj leteríti?
Gyermek nyúzza,
A gond húzza.
Mégse gyűrött a blúza,
Ha drágul is a búza.
A ránc is kisimul,
Gyermek ha felvidul.
Angyali zsivajuk,
Jó szívvel hatsz rájuk.
Türelmének nincs határa,
De jobb, ha nem tesszük próbára.
Lelki terhet jól viseled,
Ha társad már belegebed.
Ha üres is az erszénye,
Hatalmas az erénye.
Arát soha meg nem csalja,
Ha a vágy majd felfalja.
Vár reám türelemmel,
Már remélni sem mer.
Mindezt elviseli bizony,
Mert egy igazi Asszony!
Beszélő utáni Búcsú TC "Beszélő utáni Búcsú" \f C \l "2"
Nehéz a búcsú, gondterhes,
Fáj az annak, ki vétkes.
Lesüti fejét s elkullog,
Az ő vállát nyomja e dolog.
Visszatekinteni sem mer,
Szeretteit hagyja hátra az ember.
Még hallja gyermeke sikolyát,
Torokszorítva vonszolja magát.
Felesége tekintete még előtte lebeg,
Könnyfátyolban, lábam beleremeg.
Van egy mondás:
arra ül a rontás,
ki búcsúnál visszafordul:
Annak sorsa rosszra fordul.
Nem fordulok, ó, dehogy,
Pár hét csak elfogy.
Emléketek élénken bennem él,
A búcsútól nincs ember, ki nem fél!
Jelige: „Tazmán”
(Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézete, Tököl, férfi)
Szösszenetek… TC "Szösszenetek…" \f C \l "2"
A pillanat TC "A pillanat" \f C \l "3"
Elkapod, megforgat, eltalál, eltoltad,
fénye van, elvakít, összefog, szétszakít,
varázsol, elbutít, gondot szül, felvidít,
emlék már, elszaladt, múltad volt, kiszakadt,
várod őt, szüntelen, okosan, esztelen,
szörnyet szül, elriaszt, erőt ad, torz vigaszt,
megszépít, elbújik, beléd mar, széttörik,
meghalsz érte, benned marad, fáj a fénye, bántsd magad!
Csontig hatol, agyat tör, óhajtod és nincs más gyönyör,
villan egyet, jéggé dermedsz, nélküle mit sem kezdhetsz.
Vágyat fakaszt, lelket bélel, eltűnik a hajnali széllel,
újra éled, visszavárod, nincs szebb nekünk, te is látod?
Bolonddallamritmus TC "Bolonddallamritmus" \f C \l "3"
Lesiklok kék havon,
éhesen, gazdagon,
szélesen, szabadon.
Ölemben hajadon,
hópihék hajadon,
szétnézek magamon,
elmúlik haragom,
az életet harapom,
a mindent is akarom!
Szeretnék… TC "Szeretnék…" \f C \l "3"
Szeretnék szállni, nem mindig várni,
örömgömböt látni, ellenködbe vágni.
Szeretnék boldogulni, szenvedélybe bolondulni,
és csendjébe belebújni, felhők fölé tornyosulni.
Onnan a földre nézni, női szemeket megigézni.
hajnali harmaton lépni, szigetemhez kulcsot kérni.
Becsületem visszakérni, bőrömben jól elférni,
éjszakákat átzenélni, napkeltébe belenézni.
Szeretnék nyomokat hagyni, esztelennek útjelzőt rakni,
lelkemből több verset adni, nyár derekán nem megfagyni.
Szeretnék sassá válni, ruhámból csillagport rázni,
langyesőben jól megázni, a sors kezével parolázni.
Hold fényében elsuhanni, kéj tengerében zuhanni,
egy örök társat felkutatni, lélekhálóban elszunnyadni.
Boldogságsziklán fészket rakni, tiszta érzelmeket kapni,
szemvillanásokból fényeket facsarni,
s hogy végre igazán szeressenek: adni, adni, adni!
